2x2 néha csak 2, avagy „Kelemen-ünnep” Pannonos Bach és Mozart asszisztenciával

Elöljáróban hadd szögezzem le, Kelemen Barnabás pályáját Vásáry Tamással 18 évesen adott első, 1996-os pécsi fellépése óta kísérem figyelemmel, akárcsak pécsi születésű feleségéét, Kokas Katalinét, akinek ritkább pécsi szereplései ugyanolyan élményt jelentettek számomra is, mint sokak számára párjáé. Mindketten rendkívüli érzékenységű játékukkal kápráztattak el, melyben talán Kelemené volt valamivel kifinomultabb, Kokas Kataliné viszont a néha a férfiasabb zenei karaktereket is tökéletes hitelességű megszólaltatás révén számomra talán néha még férjéénél is izgalmasabb, összetettebb, gondolok első sorban Bartók Hegedűversenyének a Ménesi Gergely vezényelte Pécsi Szimfonikusokkal történt egy évtizeddel ezelőtti előadására, de Ravel Duója is emlékezetes volt a Rohmann Dittával adott Művészetek Házi hangversenyen.

Kelemen Barnabás pedig a Vásáry Tamással adott első varázslatos Beethoven-est után Mozart A-dúr hegedűversenyében és Dvořák a-moll hegedűversenyében nyújtott felejthetetlen teljesítményt, de az Erkel Ferenc Kamarazenekarral is emlékezetes koncertet adott, nemzetközi versenysikereit követően pedig Brahms versenyművébe, Massimo Quarta helyére beugorva mutatta meg a Hamar Zsolt vezényelte Pannon Filharmonikusokkal, hogy játéka az erőteljesebb karakterben is gazdagodott.

Amit pedig a Kocsis Zoltán vezényelte májusi Maestro-bérleti koncerten Bartók Hegedűversenyében nyújtott, meggyőzött arról, hogy Bartók művének egyik legkiválóbb szólistája, olyan virtuozitással szólaltatta meg, bár magam őrzök néhány ragyogó emléket Gyermán István és Szabadi Vilmos más felfogásban is felejthetetlen előadásáról. Azon persze azért elgondolkodtam, hogy rendjén van-e, s vajon csak bennem van-e a hiba, hogy Bartók műve kapcsán épp a virtuozitás az első, ami eszembe jut Kelemen lebilincselő játéka kapcsán? Nos, a mostani koncert alapján nem.


Már az is meglepetés volt számomra, hogy az amúgy szólista pályája mellett néha(!) koncertmesterséget is elvállaló Kelemen Bach II. h-moll szvitjét nem a karmesteri pulpitusról, hanem primáriusként „vezeti elő”, merthogy ennek a műnek az a különlegessége, hogy benne a kiemelt szólista a fuvolista, akinek csak néha kell, vagy inkább jó, ha a koncertmester személyében hegedűs „partnere” is van. Nos, Gárdai Viktória, a pécsi zenekar szólamvezető fuvolaművésze nem igazán járt jól ezzel „cserével”, s a zenekar sem nyert sokat, ha egyáltalán.

Azt a kifejezetten szólista stílusú primáriusi szerepet ugyanis, amit Kelemen felvállalt, még az együttes egyik kiváló koncertmestere, Deák Márta sem tudta követni, nemhogy a teljes együttes.
Ami persze nem jelenti azt, hogy az átlagosnál nem volt egy kicsit feszesebb a vonóskar játéka, de azért mintha két szint ment volna el egymás mellett: mondjuk mintha, az Il Giardino Armonico, vagy más extravagáns régizenei együttes koncertmeseterét és egy normál szimfonikus együttes vonósait eresztették volna össze. Ebben a tekintetben a Bogányi Tibor által vezényelt Bach 3. brandenburgi verseny előadása sokkal mélyebb nyomot hagyott bennünk, s talán a zenekarban is.


Gárdai Viktória pedig hiába hozta a tőle megszokott szép, pasztelles fuvolahangot – amit korábban már Howard Williams vezényletével Bachban is megcsodálhattunk a zenekari szólók mellett, de kortárs darabot is hallottunk már tőle élményt keltően –, ezúttal ez a hang alig volt hallható, amiben a talán nem a legjobb akusztikai fel- illetve túlzottan hátraállás is közrejátszott. De az igazat megvallva a Kelemen által képviselt dinamikai és előadásmódbeli „túlterjeszkedéssel” csak egy Drahos Béla-féle romantikus „nagy hanggal” rendelkező fuvolista tudta volna felvenni a „versenyt”. Bach h-moll szvitje azonban nem kettősverseny ebben az értelemben, így a népszerű zárótétel, a Badinaire magyar címfordítását kölcsönvéve, az „enyelgés” finomabb árnyalataival is természetesen adós maradt a produkció, amit csak részben magyaráz, hogy úgy tűnt, nemigen egyeztettek a mű előadásának koncepciójáról, vagy jobb lett volna, ha Kelemen „csak” karmester.


A karmester hiánya rányomta a bélyegét Mozart Esz-dúr sinfonia concertantéjának előadására is, mert míg a pécsi zenekar egy hagyományos értelemben vett Mozart-kíséretet játszott, addig a Kelemen-Kokas házaspár egy ízig-vérig romantikus „szólistaverziót”. Amivel csak azért van egy kis „baj”, mert Mozart zenéje ennek többnyire ellenáll. Nem véletlen félnek a világ legkiválóbb, nagy romantikus előadói, mint például Martha Argerich, az ő „ékszerdoboz” tökéletességű muzsikájától, mert amint mondják, szinte alig lehet hozzátenni a művésznek a saját „egyéniségét”, zenei világát. Nos Kelemenéknek sikerült! Olyan speciális egyéni hangsúlyokkal – agogikával – teli játékot produkáltak szólóikban, ami messze túlmegy a klasszikus, sőt még a korai romantikus stíluson is, s nemegyszer meghamisítja a mozarti zene gondolatiságát, alapkarakterét is.


Pedig a kezdés igazán szimpatikus volt: némileg a kordivat gyakorlatának megfelelően hangszereik zenekari szólamanyagát játszva „melegítettek be” – s később is visszatértek ehhez a „gyakorlathoz” a nagyobb zenekari részleteknél –, s az első tételben még csak egyszer-kétszer éreztem úgy, hogy túlságosan erőteljes az egymásnak felelgetés dinamizmusa. Amiben meglepő módon brácsásként Kokas Katalin „járt élen”, mert bár a mű egésze folyamán néha – zenekari brácsások számára szinte kötelező tanulmányba illő – egészen finom játékot is produkált, itt és néha később is szinte agresszíven játszotta a Mozart által vélhetőleg „férfikarakterként” komponált szólamát. Kettejük összjátéka ennek ellenére az „egymásra-hangoltságban” tökéletesnek tűnhetett sokak számára, amit a ma már mindkettejüket – korábban inkább csak Kokast – jellemző, szinte balett-teljesítményként is értékelhető, a teljes testre kiterjedő „túlmozgás” is hangsúlyossá – és a közönség konzervatívabb részében akár ellenszenvessé is – tett, ez azonban csak a felszín.


Ami a nagyobb baj, hogy ez a virtuóz szólistaság például a lassú tétel tempóválasztásával és egyes lírai részletekben, így például a kíséret nélküli záró részben teljesen elvette Mozart muzsikájának azt a varázslatos szépségét, melyet mondjuk apa és fiú, Igor és David Ojsztrah felvételéről, vagy a pécsi zenekar korábbi Liszt-díjas koncertmester házaspárja, Vass Ágnes és Gyermán István előadásában oly sokszor élőben is megcsodálhattunk.

A Mozart-mű fináléja ismét arról győzött meg, hogy két igen virtuóz – bár az egész mű folyamán nem makulátlanul játszó – muzsikust hallunk, akiknek romantizált játéka mellé jó lett volna egy erős kezű karmester, aki vagy a zenekart viszi fel erre a szintre, vagy legalább egységessé tudta volna tenni a produkciót. A ráadásként előadott 3 Bartók-duó viszont épp fegyelmezettségével lepett meg: itt Kelemennek Kokas Katalin frissen kapott Stradivariján különösen a Bánkódás című középső darabban volt élményt adó partnere.


A szünet után elsőként előadott Bach d-moll kettősverseny a Mozart-mű kapcsán már vázolt
előadásbeli problémákat azzal „fejelte meg”, hogy a leginkább a Vivaldi versenyművek extravagáns régizenei előadói stílusát megidéző hangvétellel és tempóval játszották szólóikat a szélső tételekben Kelemenék, s így a lassú tétel is adós maradt az ettől a felfogástól idegen szépségeivel. Hogy mindez miért baj? Mert bár Bach maga igen tisztelte Vivaldi művészetét – jellemző módon concertói közül többet is átültetett orgonára –, de azért Vivaldi „versenymű-stílusát” nem követte.


Az viszont igaz, hogy Bach művei is számtalan feldolgozást megértek már, úgyhogy lehet, hogy napjainkban tán még maga a Mester is elnézőbb lenne művei ilyen „szabadabb” felfogású előadásával kapcsolatban. Mindenesetre azt azért említsük meg, hogy a legnagyobb romantikus hangszeres virtuózok, így közülük a „zenei sztárkultuszt” meghonosító Liszt Ferenc alapvetően a megszólaltatott mű szolgálatába állították művészetüket, így például Liszt operaszerző kortársait, vagy Schubert vokális műveinek átiratait játszva a parafrázis szóval külön jelezte, ha lényegileg is eltért az eredeti műtől. Beethoven és Bach műveivel kapcsolatban ezt viszont alig tette zongoristaként – orgonistaként is csak ritkán –, s ezt a gyakorlatát a későbbi nagy átültetők, Busoni, Siloti is követték.


Ezután következett az a ráadás, amit az idei Prima Primissima-díjátadóról ezt velük halló közönség kérésére adtak elő Kelemenék. Händel egyik csembalószonátájának témájára Johan Halvorsen /1864-1935/ norvég hegedűművész és zeneszerző 1894-ben komponált Passacagliája, mely mind hegedű-brácsás, mind hegedű-gordonkás változatban ismert, s többnyire olyan virtuozitást képvisel, mely a kor legnagyobb hegedűsét, a Zigeunerweisen (Cigányosan) című, „magyaros” tematikájú művéről ismert Pablo de Sarasate stílusát juttatja eszünkbe. Ezt a művet csak a legnagyobb művészek előadása tudja legalább egy kicsit közel hozni Händelhez. Nos, a You Tube-on átnézve a kínálatot, találhatunk néhányat a „hagyományosabbak” közül: mondjuk Itzak Perlman és Pinchas Zuckermanét a hegedű-brácsásból, Jascha Heifetzét és Gregor Pyatigorskyét a csellósból, de utóbbiból örömmel fedeztem fel Baráti Kristóf és Várdai István produkcióját is épp a Kokas Katalin művészeti vezetésével fémjelzett Kaposvári Kamarazenei Fesztivál „kínálatából”.
Az ezúttal „fordított szereposztásban” játszó Kokas-Kelemen házaspár minden „cigányosan virtuóz” (hang-)színt kihozó előadása nem tévesztett célt: a pécsi közönség szűnni nem akaró tapssal ünnepelte Kelemenéket.


Az est leghagyományosabb produkciójában aztán végre a zenéé lett a főszerep: Bartók Béla Divertimentójában Kelemen Barnabás végre beígért karmesterként is megmutatta képességeit, melyek egyáltalán nem csekélyek. No azért Kocsis Zoltánnak „nem kell aggódnia”, hogy Bartók összkiadásbeli társa „kitúrja” pozíciójából, de azt jóleső eredményként nyugtázhatja, hogy a Nemzeti Filharmonikusokkal Pécsett is hallott Divertimento előadása – melyen Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Bársony László, Perényi Miklós és Sztankov Iván játszották a szólamvezetői feladatokat –, és a nem sokkal azután készített CD-felvétel tapasztalatai nem múltak el nyomtalanul ifjú muzsikustársában. Sőt, az igazságnak annyival is tartozunk, hogy Kelemen néhány esetben nemcsak virtuóz vezénylési stílusával hatott, de voltak az újdonság erejével ható, kontrasztos dinamikai hangsúlyai is, főleg a két szélső tételben. Ebben a pécsi zenekar mostani szólamvezetői
is – Deák Márta, Morvay Ágnes, Murin Jaroszláv, Janzsó Ildikó és Jónás Sámuel – megfelelő partnerei voltak, s az egész vonós együttes az est legjobb zenekari teljesítményét nyújtotta, feszesen, jól ritmizált előadásával, melyen az is érződött, hogy a Bartók-művel kapcsolatos zenei gondolatainak átadását Kelemen Barnabás is nagyon fontosnak tartotta.

Azért ugyan kár, hogy a Bartók által leghangsúlyosabbnak szánt, a háború előérzetének egyik zenetörténetileg is legtökéletesebb megfogalmazásaként számon tartott lassú tétel megrázó drámája a dinamikai fokozás félúton és -hangerőben megálló skálája miatt nem annyira jött át, mint ahogy az szükséges lett volna, mégis, így is, ez olyan „apróság”, ami a koncert egészének zenei értéke szempontjából mit sem von le ebből a produkcióból.

Mert lehet(ett) ünnepelni „A 3 tenort”, vagy más világsztárokat, akár „Kelemenéket” is, de a legjobb mégis a Zenét! Ahogy ezt már Pécsett Plácido Domingo, Maxim Vengerov, Mischa Maisky, a Ránki Dezső-Klukon Edit házaspár, vagy épp sokszor Kocsis Zoltán is tette a pécsi, vagy saját zenekara élén. Azt a kritikát is elfogadva, hogy még velük sem jött át eléggé az előbb említett „bartóki dráma”, sőt azzal reagálta le, hogy „a dinamikát a szélsőségek felé eltoljuk”, majd miután észrevette, hogy e szó kettős jelentése a lemezfelvétel előtt igen furcsán hangozhat, így egészítette ki mondatát: „De azért remélem, nem toljuk el.”

Fotók: Bublik Róbert