Pécsi Légitársaság – az egyetemi színházi közegből kinőve

– Kik a Pécsi Légitársaság?
– 2009 nyarán mondtuk ki először, hogy legyünk Pécsi Légitársaság, de előtte már dolgoztunk együtt az egyetemi színháznál, csináltunk együtt előadásokat. Ez egy szabad csapat, vagyunk páran, akik hasonlóan gondolkodunk a színházról, és ha lehet, együtt csinálunk előadásokat, együtt tartunk színházi tréningeket. De függetlenek vagyunk, részben egymástól is, és alapvető megállapodás az, hogy külön-külön is csinálhatunk előadásokat.

– Tehát nem csak együtt, nem csak ebben a formációban dolgoztok?
– Nem, nem is hiszem, hogy a kizárólagosság a mostani viszonyok között előrevivő lenne. A színházról való gondolkodásunk, a humorérzékünk az, ami egyezik. Ugyanazokon a dolgokon nevetünk, ugyanazokat a dolgokat tartjuk viccesnek. Alapvetően négyen vagyunk, bár több emberrel is csináltunk már előadást. Horváth Krisztina, Kiss Andrea és Hollósi Orsolya, meg jómagam. Orsi meg Andi a Piros Orr Alapítványnál bohócdoktorok, Kriszta pedig magyartanár, drámapedagógus. Mindannyian az egyetemi színházi közegből nőttünk ki.


– Most novembertől színházi foglalkozásokat fogtok tartani a Művészetek és Irodalom Házában. Ez tulajdonképpen egy beavató-színházi sorozat lesz? Milyen tapasztalatotok van ez ügyben? Egyre többet hallani ugyanis Magyarországon erről a műfajról.
– Nagyon népszerű manapság ez a műfaj, bár már a ’70-es, ’80-as évektől beszélhetünk Magyarországon beavató-színházról, elsősorban Ruszt József színházi rendező munkássága kapcsán. Az ezredforduló után már többféle beavató-színházi műfajról beszélhetünk. Van, amelyik a társadalmi felelősségvállalás felől közelít a színházhoz, de foglalkozhat azzal is szűkebben, hogy a színház milyen megvalósulási lehetőségeket rejt, milyen a viszonya egy adott színdarabhoz. És nyilván meghatározó a beavató-színház esetében az, hogy milyen generációnak szól. Pécsett is jelen van az a színházi nevelési program, amely részben a drámapedagógiához kötődik, részben (és szűkebben) a színházi neveléshez. A beavató-színház ebből a szempontból egy kicsit más, ott fontos arról beszélni, hogy egyáltalán micsoda a színház, arról, hogy hogyan nézzünk színházat. Az általunk kínált programsorozat tulajdonképpen kísérlet, számunkra is: minden alkalomra más tematikát hozunk, tehát nem egyetlen darabra fűzzük fel a foglalkozásokat. Gyakori az, hogy elővesznek egy darabot, például az Antigonét, és egy moderátor segítségével, az előadást meg-megállítva beszélnek a műben előforduló problémákról. Amit mi csinálunk, az egy kicsit más. Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogy a színház és a társművészetek hogyan kerülnek kapcsolatba egymással. Ha lesz is egyáltalán előadás a foglalkozások során, azok sem végleges előadások lesznek, inkább munkaanyagok. Olyan anyagok, amelyekről majd közösen vitázhatunk, amelyek kapcsán együtt játszhatunk a résztvevőkkel. Munkadarabbal fogunk előállni, ugyanis nekünk is szükségünk van visszajelzésre. Az egyik ilyen alkalommal például a színház és a szöveg/napló viszonyát fogjuk vizsgálni, azt, hogy a legszemélyesebb irodalmi műfajjal mit tudunk kezdeni a színházban. Erre az alkalomra például két nagyon eltérő szöveg-alapanyagot viszünk: Mark Twain Ádám és Éva naplója című művét és Franz-Xaver Kroetz Kívánsághangverseny című egyfelvonásosát. Megnézzük, hogyan lehet ezeket a szövegeket dramatizálni. A Kroetz szöveg különösen érdekes, hiszen kizárólag instrukciókból áll, itt arra is kíváncsiak vagyunk, hogy a jelenet feszültsége milyen eszközökkel, és meddig tartható fenn. De foglalkozni fogunk például a krimivel is, azzal, hogy hogyan lehet színpadon krimit játszani, feldolgozni, hogyan kell megváltoztatni a szöveget a filmhez képest például.


– A szöveg dramatizálhatóságán túl milyen tematikákkal foglalkoztok még?
– A sorozatunkat november 15-én a bohóc-tematikával indítjuk. Itt a Légitársaság színészeinek tapasztalataira fogunk hagyatkozni: a bohóctréfák sorából álló rögtönzött előadást követő beszélgetés során azt járjuk körül, hogy ahhoz képest, hogy a „bohóckodás” szinte mindig gyerek-műfajként tematizálódik, tulajdonképpen felnőtt műfaj is, amely a színház és a cirkusz határán mozog. A bohóc figurája nagyon komoly szimbolikával rendelkezik, nagyon nagy hagyománya van. Megnézzük azt is, hogy hogyan épül fel egy bohóctréfa, mindezt úgy, hogy beszélünk Buster Keatonról, és azokról a híres bohócfigurákról, akik egy másfajta bohócmintát testesítenek meg. De beszélünk majd a bohóc-figura terápiás szerepéről is. Lehetőséget kívánunk teremteni arra, hogy a résztvevők játékos feladatokon keresztül kipróbálhassák, milyen bohóc válna belőlük, milyen hatalma van a piros orrnak.

– Miért fontos ez számotokra? Miért akartok gimnazistákkal és fiatal egyetemistákkal együtt dolgozni? A visszacsatolás miatt, amit majd az előadásaitoknál tudtok használni? Vagy esetleg azért, hogy saját nézőgárdát neveljetek ki?
– Oktatóként a nézőnevelés számomra rendkívül fontos. Ha nyitott nézőket tudunk kinevelni, az több mint siker. De alapvetően az a célunk, hogy akik ezekre a foglalkozásokra eljönnek, azoknak kicsit kitágítsuk a színházról való gondolkodásukat, vagyis mégiscsak oda lyukadunk ki, hogy „jó nézővé” váljanak.

– Ha meg kell határoznod magad, színházcsinálóként vagy egyetemi oktatóként definiálod magad?
– Amit a legfontosabbnak gondolok, hogy a színházban az elmélet és a gyakorlat nem annyira megosztott, mint ahogy azt hagyományosan gondoljuk. Anne Bogart, a kortárs amerikai rendező azt írja egy helyen, hogy minél többet tudsz, annál többet tudsz elképzelni. Én alapvetően azt gondolom, hogy a színházról nagyon jó gondolkodni, beszélgetni, akár elméleti szövegek segítségével, kritikákat olvasva, kritikákat írva, de egy sor dologra csak akkor jössz rá, ha csinálod. És ez a kettő egymásra visszahat. Ha pedig csinálod, akkor olyan kérdésekkel, kihívásokkal szembesülsz, amely felett az elmélet könnyen elsiklik. Egyszóval nem válnak el élesen egymástól, nincs hatalmas széttartás a kettő között. Ráadásul csak csinálva ismerheted azt fel, hogy a színház mégiscsak kényelmetlen művészet: a színházba el kell menni, konfrontálódni kell bizonyos dolgokkal, szóval nem feltétlenül a kényelmes fogyasztás terepe. Gyakran, amikor színházban dolgozom, az a mottóm: ha kényelmes, nem jól csinálod. A színház nagyon jó lehetőség arra, hogy a komfortzónánkból egy kicsit kibillenjünk. Egy próbaidőszakból egészen biztosan másként fogunk kijönni, mint ahogy bementünk.


– Te hol váltál nézővé? Jó nézővé?
– Az alapokat mind Szentesen, a drámatagozaton tanultam meg. Az alany és az állítmány, a tőmondat Szentesen jött. A bővítményeket pedig Pécsett szereztem, itt polírozódtam, rengeteg tapasztalatot, ismeretet szereztem itt. A másik fontos helyszín Amerika volt, a Bob Wilson-élmények. Ott tanultam a maximalizmust, a nyitottságot, hogy nem csak a kényelmes, mit-miért típusú színház létezik, hanem nyugodtan hagyhatunk dolgokat látszólag megindokolatlanul is. A pszichologizálásból való kimozdulást például ott tanultam meg. Az, hogy Wilsonnal dolgozhattam évente, nagyon erős impulzus volt. Nézővé, színházfogyasztóvá tehát alapvetően Szentes tett, aztán pedig Pécsett nyílt arra lehetőségem, hogy kipróbáljam magam.


Névjegy
Rosner Krisztina a Pécsi Légitársaság művészeti vezetője, a PTE BTK Modern Irodalom Tanszékének adjunktusa. Középiskolai tanulmányait a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatán végezte. Jelenleg a PTE színháztörténet szakirányának oktatójaként színházi gyakorlatot, dráma- és színháztörténeti kurzusokat tart, doktori értekezését a színészi jelenlét és a csend kérdéséről írta. Színészként játszott a Pécsi Nemzeti Színházban és a Janus Egyetemi Színházban, rendezett a JESZ-ben, a Pécsi Harmadik Színházban, a Bóbita Bábszínházban és a Cella Septichorában. Tanított színészet a Pécsi Művészeti Szakközépiskola tánctagozatán, és rendszeresen közreműködik az Országos Diákszínjátszó Találkozó szervezésében. Színészeti és rendezői tapasztalatait New Yorkban bővítette: három alkalommal vett részt (UNESCO és magyar állami ösztöndíjasként) Robert Wilson (a huszadik századi rendezés meghatározó alakjának) nyári kurzusain, valamint Anne Bogart rendezőnő workshopján, illetve a Lincoln Center Theater intenzív rendezői programján. A Pécsi Légitársaság eddigi bemutatói: Hoppáretikül – bohócrevü felnőtteknek (Fringe-díjas előadás), Utcai ablak (Schaár Erzsébet emlékére) (a Pécs2010 EKF támogatásával).