A Zsolnay aranykorának nyomában

– Pécsett az ember amerre csak jár, szinte mindenhol körülveszi a Zsolnay család öröksége. Gondoljunk csak a Zsolnay-kútra, a Zsolnay Negyedre vagy éppen a különböző köztereken található alkotásokra. Az építészeti kerámiára azonban mégis kevesen figyelünk fel. Mi indította el munkája során?
– Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen még ismerhettem Zsolnay Vilmos dédunokáját, Mattyasovszky-Zsolnay Tamást, aki a zuglói Zsolnay-gyár főmérnöke volt. Valójában szilikátipari mérnök, de pont ennek a mérnöki precizitásnak volt köszönhető az, hogy akkurátusan gyűjtötte össze a Zsolnay építészeti kerámiát és az ezekre vonatkozó adatokat. Fotózta is őket, így lehetőségünk adódott közösen rendezni egy kiállítást, amely után 2005-ben meg is jelent az Épületkerámiák Budapesten című kötet, ezt szerkeszthettem. Ő akkor már 90 éves volt, szinte az utolsó pillanatban vehette kezébe a könyvet. Kutatásomat egyébként Szabadkán kezdtem, ami egy csodaváros a Zsolnay szempontjából. Ott dr. Kovács Orsolyával, a pécsi múzeum munkatársával voltunk látogatóban először. Budapesten kívül azonban számtalan helyen, így például Kecskeméten, Debrecenben és természetesen Pécsett is találhatunk Zsolnay kerámiával díszített épületeket, ugyanakkor az egykori Osztrák-Magyar Monarchia császárvárosa, Bécs is hamar felkeltette az érdeklődésemet.


– Az egykori Monarchia területén ma már egytől-egyig utódállamok vannak...
– Így van, a kerámiák azonban még így is szépen visszakövethetőek. Nem kis munkával, de ennél sokkal nagyobb szenvedéllyel és örömmel kezdtem el ezeknek az adatolását, illetve fényképezését is, hiszen a kettő így alkothat csak szerves egységet. Szeretném, ha a későbbiekben ez egy, az egész Monarchia területén lévő épületkerámiákat bemutató kötet lehetne. Mindenképpen többnyelvű, időben pedig az 1870-ben kezdődő időszakot ölelné fel egészen a Monarchia széteséséig, amit talán a Zsolnay aranykorának is nevezhetünk. Azért is lenne nagyon hasznos, mert az információk táblázatba gyűjtve, az építészek neve szerint, az utódállamok alapján, illetve a kerámiák elkészülte szerint is rendszerezve lennének. Van egy olyan érzésem, hogy ha az emberek a Zsolnay szót meghallják, akkor leginkább a díszkerámiákra gondolnak, ugyanakkor az épített örökség, ami körülvesz minket, legalább annyira maradandó, ha nem maradandóbb. Lechner Ödön egyedi épületei ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb példái hazánkban. A szecesszió magyaros változatát valósította meg, ő applikált először az épületek homlokzatára a magyar népi formakincsből. Az 1880-as években Kodály és Bartók népdalgyűjtő munkáját jócskán megelőzve Huszka József ezt az anyagot gyűjtötte össze. E gyűjtőmunka eredményéből meríthetett Lechner.


– Mit gondol, miért ennyire bámulatos Lechner építészete?
– A Földtani Intézet belső tereivel lehetne talán ezt a legjobban szemléltetni. Fantasztikus élmény, hiszen a belső terek megformálásában - tehát, egy téri világban - tudta azt a formakincset használni, ami korábban két dimenziós volt és egy szőttesen vagy egy kerámián jelent meg. Ez egy teljesen új világ, amelyet ő teremtett. Az alkotómunkában a Zsolnay egyenrangú partnere volt az építésznek. Talán a legszebb emléke az együtt munkálkodásnak a budapesti Postatakarék épületének már-már szürrealisztikus kerámia, mozaik és téglavilága. „Megfagyott zene”, szóltak a kortársak az építészet és az iparművészet e páratlan szintézisét hordozó mesevilágáról. Ezért is érzem úgy, hogy az egyik legszebb épített környezetbeli örökségünk a szecessziónál kereshető.


– Kutatásának egyik fontos színhelye Ausztria, azon belül is Bécs, ahol a kedvenc Zsolnay kerámiával díszített épülete az Equitable Biztosító Társaság egykori székháza és a Zacherl-gyár épülete is található.
– Elképesztő ez a két épület, ugyanakkor még több különleges található ott, amelyeket a Zsolnay vonatkozásában sem mi magyarok, sem különösen a bécsiek nem ismernek. Az Equitable-épületről Zsolnay Teréz feljegyzéseiben olvastam először, közel három évig gyártották és szállították ide a burkoló mázas kerámiát. A Zacherl-gyár perzsa csempéit Mendöl Zsuzsa művészettörténész azonosíttatta.
Joseph Maria Olbrich például, aki a szecesszió egyik neves osztrák építésze volt, darmstadt-i művésztelepen lévő házát is Zsolnay kerámiával díszítette. Erről azonban szinte semmit nem lehetett tudni egészen addig, ameddig meg nem találtam Pécsett, a Zsolnay-gyár fazonkönyvében azt az „ostorcsapás-mintás” tervrajzot, ami alapján készült az oda került mázas kerámia burkolat. A háborúban ugyan a ház felső része tönkrement, azonban érdekes módon az a rész megmaradt belőle, ahol a szecessziós Zsolnay csempe fut végig szőnyegszerűen.

– Volt része még hasonló, váratlan felfedezésekben?
– Természetesen. Szintén egy fazonkönyvi terv alapján indultam el, ugyanis Bécsben, a X. kerületben található egy víztorony, amely a Monarchia korszakából származik. Ez egy historizáló stílusú ipari építmény, amelyet körbevesz egy ún. abroncs, ami kerámiából készült. Az azonban csak a helyszínen derült ki, hogy ez valójában is ott van, hiszen a fazonkönyvi rajz erről nem adott felvilágosítást. A másik rendkívül érdekes történet a Monarchiától egészen távol játszódik. Mexikóvárosban vagyunk, ahol az ottani Palacio de Bellas Artes - másnéven Szépművészetek Palotája - épületét Adamo Boari neves olasz építész tervezte. 1906-ban Boari a milánói világkiállításon megismerkedett Maróti (Rintel) Gézával, aki az ott lévő magyar pavilon belső terét rendezte be. Boarinak annyira megtetszett a magyar művész ízlése, hogy meghívta ehhez a nagy beruházáshoz maga mellé. Marótinak köszönhető az ott látható két Róth Miksa mozaik is: az egyik a nézőteret fedi (rajta Apolló körben a Múzsákkal), a másik pedig a színpad felett helyezkedik el Ez az épület egyébként a budapesti Művészetek Palotájához is hasonlítható, hiszen egy korát jócskán megelőző, komplex művészeti célokra használt együttes amelynek része a színházterem. Utóbbiban a színpad feletti kifliformájú, Kőrösfői-Kriesch Aladár által tervezett mozaik hátterét eozinos kockákból rakták ki, ezek itt készültek tehát Pécsett. A pazar Apollós Róth mozaikot tavaly restaurálták. Meglepő felvételt kaptam Mexikóvárosból, amelyen a mozaikot alkotó egyik kis üvegdarabba karcolva az egykori Róth-műhely mesterére vonatkozó adatot is találtak a restaurátorok: „Szabta: Kováts Kálmán, 1910. VII. 7. Budapest”.


– Ennek a korszaknak legprogresszívebb törekvéseit a szecesszió valósította meg. Ekkor lett igazán része a szintézisnek az építészeti kerámia.
– Talán a legjobb kifejezés rá az, hogy szerves részévé válik az épületnek, hiszen beépül annak megjelenésébe, dekorációjába, tehát már-már egy organikus modellt érezhetünk e mögött. A szecesszió ugyanakkor maga egy színes, formagazdag világ. Végre el tudtak szakadni a historizmus örökségétől, ezzel sajátos, egyéni művészetet teremtettek. Magyarországon a szecesszió inkább a népművészeti formakincsből táplálkozott, talán ebben lehetne a sajátosságát legjobban megragadni. Erre pedig éppen a szabadon formálható építészeti kerámia volt az egyik legtökéletesebb eszköz.


– Ez igazán izgalmas kérdéseket vet fel, például azt, hogy valószínűleg nem véletlen, hogy a Zsolnay motívumkincsben tömérdek virágminta és természeti forma található, ugyanakkor a nagy áttörést a gyár számára mégis az eozinos-máz, a varázslatos és egyben titokzatos fémes fény hozta meg. Hogy sikerült Zsolnay Vilmosnak megfejteni ezt az évszázadokon át elfelejtett titkot?
– Ehhez hasonló technikát már a VIII-IX. században is alkalmaztak arab, illetve egyiptomi fazekasok. Akkoriban talán a nemesfémeket próbálták pótolni velük, hiszen nem voltak elérhetőek mindenki számára. A XIX. században azonban a fémfényű mázak (lüszterek) előállítása már elfeledett technika volt. „Újra felfedezni” kvalitása, de főleg esztétikuma miatt akarták. Az angolok és franciák ebben természetesen versenyeztek egymással, gyártottak is a Zsolnayhoz hasonló fémes fényű mázakban pompázó tárgyakat. Zsolnay Vilmos 1900-ban, a Párizsi Világkiállításon elsöprő sikert aratott az eozinos máz kétféle verziójával, a zölddel és a pirossal. A tárgyak fantasztikus fényárban úsztak, és ez megbabonázta a közönséget. A titokzatos eozinos máz az épületeken is megjelent. Legszebb példái ennek az Iparművészeti Múzeum bejárati csarnokának oldalfalain, a Szt. István tér 15. sz. alatti Lajta Béla által tervezett üzletportálon, vagy a Zeneakadémia belső tereiben láthatóak. Számomra a legkáprázatosabb azonban a Lechner Ödön által dr. Sipeki Balás Béla számára tervezett városligeti villa halljában körbefutó színpompás kékes írizáló-mázas oszlopsor.


– Ha William de Morgan, a manchesteri Pilkington Royal manufaktúra és a francia Clement Massier is foglalkozott ezzel, akkor hol helyezkedik el ebben a képzeletbeli rangsorban a Zsolnay lüszter?
– Zsolnay egyik legfontosabb erénye a kísérletezés, a gyakorlati tapasztalatok felhasználásával kialakított rendkívül sok variáció, aminek eredménye a páratlan művészi hatás. Az „eos” szó jelentése hajnal, amely kifejezés költőisége utal a vöröslő eozinos máz szépségére, ugyanakkor egy akkoriban használt vízben oldódó ruhafestéket is így neveztek, amely gyönyörű zöldesen csillogó, fémes fényt adott. Az eozinos máz azonban nem csak ebben a két színben (zöldben és vörösben) létezik, hiszen a Szabadalmi Hivatalban, egy Zsolnay-mázminta táblán ezeknek több mint ötven különböző variációját őrzik. A most nyíló kiállításon is látható egy olyan váza amelyen „kockás” mintázatba rendeződve számolhatók az eozinos-árnyalatok. Zsolnay Vilmos egyébként Petrik Lajos vegyésszel és Wartha Vincével, a kor Európa-szerte ismert agyagipari szakértőjével dolgozott együtt, hogy megszülethessen ez a csoda. Érdekes ugyan, hogy a kísérleteket Theodor Deck, a sevres-i manufaktúra keramikusmestere indította el az 1880-as években, azonban vannak olyan tárgyak, amelyeknél a fazonkönyv alapján tudjuk, hogy a zöldes lüsztert használták már Zsolnaynál az 1870-es években is... Ez döbbenetes, hiszen a franciák és az angolok akkor még csak kísérleteztek ezzel, ebből is kiderül, hogy milyen mestere volt szakmájának Zsolnay Vilmos.


– Végül szeretném, ha beszélnénk egy pár szót erről a páratlan építészeti környezetről, ami jelenleg is körülvesz minket. A Zsolnay Negyed ugyanis bővelkedik művészi értékekben.
– Ez valóban így van, azonban hiányolom, hogy az egykori Zsolnay gyár épületein, azaz a mai Zsolnay Kulturális Negyedben található épületeken lévő kerámiák nem nevesülnek. Jó lenne tudni egy ide tévedő látogatónak, hogy például a gyárkéményen a Steindl-féle Országház mázas kerámia elemeit láthatjuk. Ezen kerámiák egytől-egyig kultúrkincsek, nagyon fontosnak tartanám, hogy ne csak láthatóak legyenek, hanem olvasni is lehessen róluk. Ennek a megtisztelő feladatnak pedig nagyon szívesen lennék részese én magam is.

Névjegy
Merényi György pécsi születésű művészettörténész. A Janus Pannonius Tudományegyetemen (korábban Tanárképző Főiskola) végzett rajz-biológia szakon, majd később a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanult művészettörténetet, ábrázoló geometriát és művészi rajzot. Egy igazi művészetkedvelő lokálpatrióta, aki több mint 12 éve kutatja nagy odaadással a Zsolnay építészeti kerámiákat. Jelenleg ugyan Budapesten él, de Pécs atmoszférája és a Zsolnay család- és gyártörténeti kiállítás megnyitó ünnepsége ismét hazahozta őt, még ha csak egy napra is.