A citerák Jimi Hendrixe

Lajkó más. Lajkó olyan lehetne számunkra, mint Izlandon a Sigur Rós. Az ő zenéjük ugyanis egy olyan varázslat, ami a Heima című róluk szóló koncertfilmen is látható. Körbeutazták szülőföldjüket, a legkülönfélébb helyeken léptek fel pajtától kezdve kultúrházon át üres mezőig. A lényeg annyi volt ezen a legendássá vált turnén, hogy közelebb hozzák egymáshoz az embereket. A pár hónapos kisbabától az utolsó napjait élő idős bácsiig mindenki láthassa és hallhassa őket. Megtapasztalják ezeknek a visszahúzódó zenészeknek a varázsát.

Lajkót sem úgy ismerjük, mint aki médiatermékké akar válni. Nyilatkozatai, főleg az alapján a bizonyos Esti Showderes interjúja után, inkább tűnik egy magának való, csendes zseninek, aki csak annyit beszél, amennyi szükséges, de azt kellő nyomatékkal. Bár Remény című lemezén ő is énekelt, inkább másoknak engedi át ezt a terepet, olyanoknak, mint Palya Bea vagy Rúzsa Magdi, akik legalább akkora erővel bírnak a mikrofon mögött állva, mint ő, amikor citerája mögé ül, vagy vállára veszi hegedűjét.


Lajkó Félix esetében inkább a közönségen kell elgondolkodni, nekik talán nehezebb dolguk van, mint maguknak a művészeknek a színpadon. Ők tökéletes szimbiózisban lehozzák az úgymond kötelezőt, közben végig figyelik az est főfellépőjének kezét, és egyszerűen jó ezt az összhangot látni, ami zenész és zenész, valamint zenész és hangszere között létezik. Együtt éltek, mint akik a világra is együtt jöttek.


De mit is játszanak ők? Népzenét? Igen. Könnyűzenét? Talán. Komolyzenét? Nem mondhatnánk, de a közönség alapján még akár erre is gondolhatnánk. Lajkó koncertjei ugyanis a három zenei stílusmeghatározás elemeit követelik meg a közönségtől. Népzene, amit játszik, de akkor miért nem táncolnak a nézőtéren? Miért ülnek, mint egy elit közönség, amely egy hangversenyteremben ül és hallgatja az éppen kiválasztott opera darabját? A közönség viszont nem öltönyös úriemberekből és párjaikból áll, hanem olyan egyszerű, hétköznapi emberekből, akik éppen odatévedtek az udvarra, és át akarták élni azt a varázslatot, amit Lajkó, mint a Sigur Rós hazájában, képes átadni számunkra. Hogy ott táncol a színpad mellett a 4-5 éves óvodás, miközben mellette finom borát szürcsölgeti egy öreg úr és pár méterrel arrébb a széksorok másik oldalán, néhány fiatal, akik talán néptáncot is tanultak valamikor, úgy táncolnak, ahogy azt fesztiválokon szokás.


Lajkó Félix és társai áthidalnak. A színpadon egy család képében, melyben Brasnyó Antal a messziről jött nagybácsi, Kurina Ferenc és Mihály a testvérek, Lajkó Félixé pedig az édesapa szerepe hidat teremtenek a könnyű-, a komoly- és a népzene hagyományai között. Ezáltal összekötnek olyan kulturális befogadó rétegeket, melyre csak a legnagyobbak képesek a világon. Lajkó Félix, a vajdaság Paganinije, a citerák és hegedűk Jimi Hendrixe pont egy ilyen művész. Zenéjével finoman, tudatunk alatt meghódított minket, mindeközben pedig, ha citerája egy nő lett volna, a Pirogránit udvarának bejáratához valószínűleg ki kellett volna tenni a 18-as táblát.