A rózsabogár röpte (péntek)

Délelőtt olyan hangulat, mint a menyasszony házában: utolsó, lázas szépítkezés, készülődés a nagy aktusra. Unatkozásra egy percnyi idő sincs, mert mintha nem kínálna elég látni- és tennivalót mindaz, ami eddig megvalósult a 6 hektárnyi, egykori gyárterületen, ma nyílik az utolsó elkészült egység, a Planetárium. Ott gyűlünk első programként, mert a Planetárium – nekem mindenképp – valamiképp mesebéli. Hiába, hogy az égbolt mindig fölöttünk feszül, gömbölyödik, mégis túl ritkán nézünk fel rá. Holott az embert, amióta világ a világ, mindig is érdekelte, mi lehet „ott fent”, a magasban. Félte és vágyott rá. Hol istenségeket sejtett a messzi pislákoló fényekben, és a saját sorsát szerette volna kiolvasni belőlük, mert úgy érezte, kevés az, amit a Földön megtudhat. A Planetárium a tudós elméjű ember műve: egy kis égboltot hoz le hozzánk, ami által hirtelen közel kerül, ami amúgy mindig elérhetetlenül távoli marad.


És lőn: sötét lesz, és Nagyváradi Péter csillagász az egyelőre egész Európában egyedülálló Kappa-vetítőgéppel kezdi meg az égi kalauzolást. Különös a távolságot mint üveggolyót megkapni, van az embernek egy ilyen fílingje az egésszel kapcsolatban, amikor a különböző űrjárművek által a Földre továbbított képek szárnyán repkedünk ide-oda néhány százezer kilométert. A vendégségbe érkezett csillagász-konferencia résztvevői szinte gyerekként örvendeznek: nem mindennap gazdagodik a szakma egy effajta létesítménnyel a magyar gazdasági valóság közepette. Nem is olcsó mulatság, tudjuk meg rögvest, az izzócsere a Kappa-vetítőben nagyjából egymillióba fog majd fájni. De fény nélkül, távolságok nélkül mit ér az élet?


Aztán kétszeresen is kikerülve a szabad ég alá, egyre inkább érződik, hogy itt történni fog valami. Lassan berendezkednek a lacipecsenyések, és ami egy ilyen nagyszabású rendezvény velejárója: épülnek a kordonok, beeresztő kapuk. A Pirogránit udvaron pedig ott áll a színpad, megannyi leendő esemény helyszíne, középen a hatalmas rózsabogárral.


Kész az óriáságy is, a Művészeti Karos hallgatók egyik jópofa ötlete, és lassan összeáll a villányi, kiszolgált hordódongákból épített halas installáció is: ezúttal a nagy hal menekül két kisebb elöl, forrósodik a kockakő a „lába” alatt, bár az is nyilvánvaló a donga-bordázat alapján, hogy az üldözők cápák.



Délután, hirtelen jött nyár, mintha minden és mindenki kegyeibe fogadta volna a Zsolnay Fesztivált. Ennél jobb idő nem is rendelhető.
Jól esik leballagni Ernszt András egyetemistáinak kis előadására, ami már-már olyan, mint egy illegális találkozó. A gyárudvar közepén, a néhai jégveremben egy forgószínpad szerű árnyjátékot mesélnek el, természetesen egy fiúról és egy lányról, egy gonosz tündérről és a szerelem mindent legyőző erejéről. Mese ez, íme, de megnyugtató látni, még a mai fiatalokat is megkapja egy ilyen „egyszerű” történet.


Jártunkban-keltünkben szinte minden helyszínen feltűnik Márta István igazgató, neki se mindegy, hogy miképp zajlik ez az este, a következő négy nap. Ugyan gyakorlott fesztiválrendező, de ami első, az mégis csak első – még a számára is. A Pirogránit-színpadnál éri őt is meglepő hír, hogy Boban Markovićék bandája erősítés nélkül is 85 decibelt „tud” a trombitáikkal, tubákkal, ami már-már közelíti a zajszintet. A fiúk a színpadon gyakorlatoznak, míg a legendás mester az egyik kémény tövében fújja a füstöt – vajon tudja-e, hogy a gyár kéményeinek még lesz szerepe az este folyamán?


A nép szállingózni kezd, miképp késődélután lassan befutnak a pécsi kórusok tagjai is. Nekik itt ma nagy feladatuk lészen. Lackfi János költő szövegére Márta István (ezúttal zeneszerzői minőségében) egy kórusszösszenetet alkotott, ami jó eséllyel pályázik a Zsolnay Fesztivál himnusza titulusra is. Ezt készülnek előadni a jeles pécsi kórusok összkarként, Okos Ilona vezényletével.
Eljön ennek is az ideje fél nyolc után. A színpadon ott sorakoznak kicsit és nagyok, a Pécs Kamarakórus nagy öregjeitől a gimnáziumok növendékeiig. A VIP-jegyekkel pedig, méltó módon, a karnagyok, a doyen Tillai Auréltól Kertész Attilán át Sóbert Tamásig sokan.
Van egy „előéneklő” is, még hozzá nem is akárki: Palya Bea szépen gömbölyödő pocakkal is vállalta, hogy háziasszonykodik kicsit Pécsett, ha már Kapolcson olyan jól bevált. Felhangzik a dal: a találkozásról, a megérkezésről – ha eljönnél hozzám, én is mennék hozzád…


Hát igen, valami ilyesmiről szól végül is az élet, még ha nem is mindig fesztiváli körülmények között. Amikor zeng az udvar, a kémények színes füstöt kezdenek eregetni az ég felé, ami ugyanaz, amit az ember több tízezer év bámul, és amit meg lehet szemlélni tudós alapon a Planetáriumban – valahogy minden mindennel összefügg. De mélázni most biztos nincs sok idő, mert míg a kórusok szétszélednek, jönnek a Macskajaj zenészei, és kezdetét veszi az – ezúttal – balkáni hangulatú őrület.

Zsolnay Vilmos kedvenc, szembeni dombján ücsörögve mit szólna mindehhez? Bízzunk benne, hogy örvendezne. Ez is a művének a továbbélése, valamiféle máz az élet cserépedényein, a mindennapokon, ami képes különösen csillogni a pécsi éjszakában.