„A tánc az egyetemes színház része” - Uhrik Dórával beszélgettünk

– Miért nem varrónő, közgazdász vagy bolti eladó lett önből?
– Akkoriban a tánc a polgári kultúra kötelező része volt. Apám mérnök volt, anyám háztartásbeli, engem pedig már hároméves koromban elvittek egy balettiskolába. A mai napig korainak tartom ezt, ugyanis akkor nagyon nem szerettem oda járni. Nem szívesen emlékszem vissza, ez valahol anyai vágy volt. Ilyen fiatalon az emberek ugye nem nagyon tudnak dönteni magukról. Viszont a 14-15 éves korban kezdett táncolásánál meg már elkésett a test. Pont valamelyik nap beszélgettem erről valakivel, hogy tulajdonképpen ki dönti azt el, hogy valaki táncos legyen. A gyermek vagy a szülő? A gyermek nyilván mutat valamit az ő kis ugra-bugrálásával, a szülő pedig remélhetőleg ezt felismeri. Aztán bekerültem az Állami Balett Intézetbe. Az ott töltött éveimet végigkísérte az a kérdés, amikor az osztályfőnök megkérdezte, ki milyen származású. Én egyéb származású voltam. Akkoriban káderpolitikai beiskolázás volt, biztos, hogy nem tanulhattam volna így tovább a 60-as években. Továbbá támogatásként ott volt az erőteljes anyai vágy, hogy táncos legyen belőlem. Még egy cigányasszony is megjósolta a szülészeten anyámnak, hogy én táncos leszek. A pályám jelentős részben az ő választása volt, amit csak sokkal később szerettem meg igazán.

– A Pécsi Balett 1960-as alapításakor ön is ott volt az alapítótagok között. Milyen érzés volt Magyarország első modern balettegyüttesében a kezdetektől táncolni, és hogy tekintett önökre a szakma illetve a rendszer?
– Kilencéves szakmai képzés után kaptam meg a táncművész diplomámat az Állami Balettintézetben. Amikor leszerződtünk Pécsre, még nem töltöttem be a 17. életévemet. A következő évben érettségiztünk csak magántanulóként. Az egész évfolyamot lerendelték Pécsre, ugyanis akkor nem szerződési ajánlatot kaptunk, hanem bejelentették, hogy az egész osztály kötelezően megy Pécsre. Ennek engedelmeskedtünk, volt, aki örömmel, volt, aki nem. Én nagyon örültem neki. Eck Imréről hallottunk már akkor, és tudtuk, hogy az Operaházban koreográfusként dolgozik. A magyar táncművészeti életben az 50-es, 60-as években csak klasszikus balettek voltak, azok is az Operaházban, szovjet mintára. Eck nem volt képzett táncos, ezért a mai ember világát zseniálisan tudta ábrázolni műveiben. Nagy szerencsénk volt, hogy a táncban el lehetett követni forradalmi megnyilvánulásokat, ugyanis nem olyan könnyű cenzúrázni a balettet. A pártbizottság cenzorai bent ültek a főpróbákon, és nem tudtak minket rajtakapni, miközben mi a kis forradalmainkat csináltuk. Imre darabjai mindig egyfajta üzenetek voltak a szabadságról, a humánumról, a jó győzelméről. Százával jártak le az emberek Pestről. Aczél elvtárs jóvoltából pedig, aki szerintem ügyes kultúrpolitikus volt, mi voltunk az a rés, amit támogatni kell. Tenyéren hordoztak bennünket, mi képviseltük a magyar kultúrát a vasfüggönyön túl, és bejártuk szinte az egész világot.

–1976-tól már oktatta is a táncot. Ez szinte kötelező folytatása az örökké azért nem tartó táncos karriernek?
– 42 éves voltam, mikor nyugdíjba kerültem. Elkopunk, ez egy extrém sport, azon kívül a színpadon senki nem kíváncsi idős emberekre. Bár manapság már vannak olyan törekvések, hogy idős táncost is meg lehet mutatni. A klasszikus balett műfajába ez nem fér bele. Továbbá Eck Imre akkor alapította a tánctagozatot, tehát kellettek a tanárok. Párhuzamosan táncoltam, tanultam, tanítottam, gyermeket neveltem. Nagyon nehéz volt nekem beleszokni, mert nem értettem egyet a négyéves tánctanulással, ugyanis számomra a kilenc évig tartó táncképzés volt csak hiteles. Viszont azóta nagyon sok minden változott. Régebben még előképzetlenül kerültek oda a gyerekek, most már előképzett fiatalokkal foglalkozunk, ötéves a szakmai képzésünk, így tehát nagyon más a kimeneti minőségünk.

– Közismert a táncpedagógia különleges és jótékony hatása a fejlődő szervezetre mentális és fizikális értelemben egyaránt. Önt nézve, ez az oktatót is feltölti energiával.
– 1991-ben vettem át a tagozat vezetését, és kialakítottam magamnak egy, a kötelezőn felüli munkakört. Olyan szinten tele voltam energiával, hogy a jelmeztervezéstől a gatyabeszerzésig mindent én csináltam, mert telt, és még ma is telik. A magyarországi táncos képzés kitalálásában, lektorálásában, mindenben benne voltam, ami távol áll a gyakorlati táncművészettől, de valakinek meg kellett csinálni.

– A klasszikus színház is vonzotta, jó néhány főszerepen és sikeres előadáson van már túl. Melyik a könnyebb, a balett vagy a színház?
– Nem tudom összehasonlítani, az egyik ezért, a másik azért nehéz. Van egy szlogenem, amit emlegetni szoktak, az mindent elmond: a tánc az egyetemes színház része, az a fajta táncművészet, ami nem színházszerű, ami figyelmen kívül hagyja a közönséget, az csupán önmegvalósítás. A testgyötrés is nagyon nehéz, és a szövegmegjegyzés sem könnyű. Néha erről beszélgetünk a fiammal, Kamarás Ivánnal, aki azzal jön nekem, hogy nem tudom elképzelni milyen az, amikor egy százszor játszott darabban megáll a fejében a szöveg, és az az egy pillanat olyan, akár egy év. Viszont amikor nekem nem sikerül egy forgás, arra azt mondja, hogy azt senki nem veszi észre. Spicc-cipős éveimben, ha egy forgás nem sikerült, utána két napig meg voltam zuhanva, de ha sikerült az hihetetlenül fontos technikai teljestímény volt. Nekem összemosódott a balett és a színház, egyik jött a másikból.

– Mit gondol, merre és hol tart ma a balett, mi újat lehet még kihozni belőle?
– Az emberi test határait még nem feszegettük ennyire az én időmben, például nem voltak ilyen magas lábemelések. Úgy látom, a testet egyre jobban használjuk. Érdekes, hogy a diktatúrákban mennyire összefügg a politika és a művészet. Ott muszáj mesével elterelni a közönség figyelmét a valóságról, ugyanis a szenvedő népnek nincs szüksége arra, hogy még a színházban is a szenvedést lássa. A balettre jellemző állandó eleválás meg spiccelés a modern táncművészettel megváltozott, a fölfeléből lefelé lett, egyre több földön történő mozgás, és kevésbé diszkriminál, azaz másfajta testtel is lehet táncolni. A modern tánctechnika a közönséges emberi mozgásokat is felhasználja. Most itt tartunk, de hogy ebből hogyan fogunk kilábalni, nem tudom. Szerintem már nincs tovább, mert az akrobatika, a street dance, egyszóval minden belekeveredett. Most valami fajta összegzésnél tartunk.

– Liszt Ferenc-díj, Érdemes művész-díj, Pedagógus Nívó-díj, életmű-díj, Kossuth-díj, Martyn Ferenc-díj, Pro Urbe, Pro Communitate, Apáczai Csere János-díj, Halhatatlanok Társulata tagság, és a legújabb, a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje. Rengeteg díj, rengeteg elismerés, mi jöhet még? Egyáltalán elérte a csúcsot a szakmájában?
– Ennek nincs olimpiai bizonyíthatósága, azt hiszem abban lehetek pozitív, hogy sok mindent csinálok, hogy nem csak a táncos pályát, hanem színházban, alkalmazott koreográfiában, nevelésben, tehetséggondozásban és az elméleti oktatásban is részt tudtam venni. Sokrétű a tevékenységem, amit a szakmám elismer, és ez csodálatos. Hogy ez hogyan alakult ki, nem tudom, soha nem voltam könyökölős. Szorgalmas vagyok és maximalista, a szűz jegyében születtem, mindennek a végére járok, mindent azonnal megcsinálok, és szinte egészségtelenül perfekcionista vagyok, szerintem ez az ami segített, hogy idáig jussak.

– Ez egy holtig tartó hivatás, holtig tartó szerelem.
– Nagy szerelem. Néha arra gondolok, milyen nagyszerű, ha az embernek az adatik meg, hogy azt csinálhatja, amit szeret. Az élet értelme ez, mindenkinek erre kéne születnie.

– Nem titok, és önre nézve szinte hihetetlen, hogy két év múlva betölti a hetedik ikszet. Mivel fogja a közönséget, rajongóit meglepni ezen a kerek évfordulón, talán egy táncfilmmel?
– Nem tervezek semmi meglepetést előre, ami jön, az jön! Egyébként nem táncfilmet akarok forgatni, hanem táncfilmes képzést szeretnék. Ilyen még nincsen sajnos Magyarországon. Speciálisan képzett operatőrökre van például szükség, ugyanis egy hagyományos filmes kamerás nem tudja felvenni a táncot, mert kifutnak a képből és nem tudja követni a táncosokat. Ez más országokban már egy elismert művészeti ág, akár a játékfilmes operatőr szakma, nálunk ez még erősen hiányzik. Valahogy össze kéne hozni legalább egy felsőfokú szakképzést, ez nagy vágyam.