Baráti Kristóf Mester(i)-diplomája Pécsett

Arra a kérdésre, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy a hegedűsök egyik legnagyobb versenyét megnyerő muzsikus csak 33 éves korában adja diplomahangversenyét és épp Pécsett, elég összetett a válasz. Röviden szólva a zenész családból származó, 1979-ben Budapesten született Baráti Kristóf, már 1981-91 közötti venezuelai periódusában rendkívüli tehetséget mutatott fel a hegedülés terén, melyet 12 évesen Magyarországra visszatérve a Zeneakadémia előkészítő tagozatán Szenthelyi Miklós és Tátrai Vilmos növendékeként is igazolt, sőt, amint egy interjúban elmondta, még magasabb szintre akart emelni. Az 1995-ös goriziai verseny I.díja után az 1996-os párizsi Jacques Thibaud versenyen – ahol 2. helyezést ért el – figyelt fel rá a Yehudi Menuhin-, Nathan Milstein- és Henryk Szeryng-tanítvány Eduard Wulfson, aki a mestereitől kapott „útravalót” mentorként és tanárként is olyan magas szinten osztotta meg a rendkívüli tehetségű magyar hegedűssel, hogy néhány éven belül már maga is mesterkurzusokat tartott, nagy sikerű koncerteken vett részt szerte a nagyvilágban és rendszeresen fellépett a legkiválóbb külföldi és magyar zenekarokkal, így a Berlini és a Francia Rádió együtteseivel, vagy a Nemzeti Filharmonikusokkal és Budapesti Fesztiválzenekarral. Mindeközben érkezett az invitálás a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karától,hogy a Zeneművészeti Intézet keretein belül megszerezze még hiányzó „Master”-diplomáját, melyet Baráti Kristóf már eddig is ragyogó mesterkurzusokkal előlegezett és „hálált” meg Pécsett, legutóbb épp a tavasz folyamán, amikor egy viszonylag szűkebb nyilvánosság is hallhatta kurzust tartó kollégái közül Szokolay Balázs zongora- és Várdai István csellóművésszel közös hangversenyüket az egyetem új, Liszt Ferenc Hangversenytermében.


Baráti Kristóf Kodály Központbeli diplomahangversenyére a pécsi zenei élet mellett az egyetem tanári és hallgatói közösségének „színe java” is eljött, s ez szólt egyrészt a nemzetközi versenysikerekkel megelőlegezett bizalomnak, másrészt az eddig Pécsett hallott kis számú, de annál emlékezetesebb produkcióknak. Utóbbiak közül említsük meg, hogy a Hamar Zsolt vezényelte Pannon Filharmonikusokkal 2006-ban előadott Csajkovszkij Melankolikus szerenádot követően a 2008-ban a szombathelyi Savaria Szimfonikusokkal Robert Houlihan vezényletével megszólaltatott Hacsaturján Hegedűverseny alapozta meg a Baráti Kristóf virtuozitásáról Pécsett kialakított leghitelesebb képet, melyet az idén az Olari Elts vezényelte Pannon Filharmonikusokkal előadott Sosztakovics I.hegedűverseny a „befelé forduló művész elmélyültségével” árnyalt, ha talán kissé kevesebb drámaisággal is, mint azt véleményünk szerint a mű megkívánta és lehetővé tette volna.


Bódis József rektor úr a diplomázó érdemeit méltató és pécsi tanulmányaiért köszönetet mondó szavai és a koncert mindkét felét felvezető Holics László zongoraművész és zeneművészeti intézeti igazgatóhelyettes ragyogó ismertetői után elsőként a zenetörténet egyik legvirtuózabb és legszebb vonós kamaraművét, Franz Schubert C-dúr vonósötösét hallhattuk világszínvonalú „szereposztásban”. Baráti Kristóf részben tanári, részben kamaramuzsikusi partner-kollégái közül olyan kiválóságokat nyert meg társul e remekmű megszólaltatásához, mint a hegedűs Bánfalvy Zoltánt – a Budapesti Vonósok Pécsett is tanító koncertmesterének, Bánfalvy Bélának fiát –, Bársony Péter brácsást – akinek édesapja a Pécsett született Bársony László, a Nemzeti Filharmonikusok kiváló szólóbrácsása –, csellistaként pedig a Pécsett született Várdai Istvánt, aki szintén Moszkvában, de a Csajkovszkij Versenyen aratta eddigi egyik legnagyobb sikerét, s végül a vele első alkalommal együttmuzsikáló Bogányi Tibort,aki amellett, hogy a Pannon Filharmonikusok vezetőkarmestere, egyben egészen kiváló adottságú és muzikalitású művésze hangszerének, akárcsak e remekmű bemutatására vállalkozó többi muzsikustársa is.

A kérdés épp ebből fakad: vajon elég-e egy nagyszerű produkcióhoz, ha 5 ilyen kiváló muzsikus áll össze egy produkcióra? Nos, a Bartók Vonósnégyes primáriusának, Komlós Péternek gondolatát idézve: „Négy kiváló szólista még nem egy jó vonósnégyes!”, tehát a kiváló egyéni képességek még itt sem jelenthettek volna feltétlen garanciát egy kimagasló, emlékezetes előadásra. Ami miatt mégis azzá lett ez a Schubert-előadás, az a – hírek szerint mindössze két próbát maguk mögött tudó! – zenészek egymás legkisebb rezdüléseire is maximális figyelemmel, alázattal és hihetetlenül érzékeny spontaneitással reagáló muzikalitása, melyben az első hegedűs „csak” tényleg „primus inter pares”, azaz első az egyenlők között.


Az első tételből például az ihletett szép szólók mellett együttesen is remeklő kvintett két-, vagy háromszólamú játékának összecsiszoltsága is emlékezetes marad. No meg ahogy a tétel legszebb melódiáját természetes „melegségggel”, megkapó eleganciával játszó első csellista, Bogányi Tibor, a nála évtizeddel ifjabb kollégáját, Várdai Istvánt egy határozott, de „baráti” karmesteri fejmozdulattal egy erőteljesebb együtt játékra invitálja, vagy az az apró primáriusi lassítást lereagáló „rácsodálkozó-elismerő” tekintet, mellyel Baráti Kristófot egy szempillantásnyi idő alatt követni s erre a társakat is ösztönözni tudta Bogányi.


A második tétel aztán – a himnikus, korálszerű keretet játszó 3 belső szólam mellett – elsősorban a Baráti-Várdai páros varázslatosan finom, szinte éteri együttzenélése révén marad meg kitörölhetetlenül emlékezetünkben, melyben hol a cselló, hol a hegedű inspirálta még „légiesebbé” a hangzást. A talán leginkább orkesztrális, zenekari fogantatású Scherzo tétel az, amelyiknek erőteljes akcentusos indításaiban mutatott fel „primáriusi erényeket” Baráti Kristóf, akinek játékában a mű egészét tekintve mégis az a legjellemzőbb sajátosság, hogy nem tartozik a túl határozottan, agresszíven irányító „vezetők” közé,inkább az „oda-visszacsatolás” híve,legyen szó akár a kamara-, akár a „zenekari” játékról. A Schubert-mű „magyaros fináléja” ugyan kissé stilizáltnak tetsző finomsággal indult, ami lehet akár egy a kvintett tagjai által közösen eldöntött ízlésbeli megegyezés, a tétel folyamán azonban olyan fergetegessé fokozódik mind az egyéni, mind a „csapatjáték”, hogy azzal a jóleső érzéssel adhatjuk át magunkat az átélt élményeknek, hogy egy szólistaként is remeklő együttes világklasszis előadásában hallhattuk Schubert ízig-vérig romantikus remekét a Baráti-Bánfalvy-Bársony-Bogányi-Várdai kvintett „nyerő ötösével”, amely akár ebben a formában, vagy kissé csökkentett létszámú változatában is nagy nyeresége lehetne a pécsi zenei életnek, legyen szó akár az oktatásról, akár a koncertélet egyéb formáiról.


Brahms D-dúr hegedűversenye – akárcsak Beethovené – azzal számít a hangszer versenymű irodalmának rendkívüli nehézségei ellenére is népszerű darabjának, hogy benne a szimfonikus gondolkodásnak és méretben is azzal vetekvő nagyságnak olyan összetett hangzásideállal és -képpel rendelkező, kifejezetten nagy formátumú szólista tud megfelelni igazán, aki a hangszer kifejezés-tartományának szinte teljes skáláját birtokolja. Ez az alapvetően romantikus totalitásélmény az, amiért viszont a közönség igen hálás egy-egy kimagasló előadásért, amelyre lévén viszont hogy a hegedűsök nagy része vagy a finoman érzékenyen, vagy a súlyosabb, drámai hangvétellel játszók csoportjába tartozik, csak a legnagyobbak képesek. Nos, kétség ne essék, Baráti Kristóf közéjük tartozik! Ahogyan ugyanis ez a varázslatos hangú Stradiváriján alapvetően inkább az érzékeny finomságokat kibontó hegedülést kedvelő, vagy arról ismert és azért szeretett muzsikus mind az erőteljesebb, mind a lágyabb színeket és karaktereket felmutatta Brahms versenyművében, olyan volt, mintha – hogy képzavarral éljünk a zongorista-zeneszerző esetében – maga Brahms hegedült volna, vagy – hogy kissé reálisabbak legyünk –, mintha a művet bemutató Joachim József!


Baráti olyan végig koncentrált drámaiságú játékkal kápráztatta el a pécsi közönséget, ami egészen magával ragadó volt – s itt nemcsak a tekintettel a zenekart követő, azt néha teljes testtel is „vezénylő” gesztusokra gondolok, vagy az ő általában szinte „egy helyben álló”, visszafogottan szerény mozgású hegedülésének ezúttal viszonylag „nagyobb teret bejáró” voltára, hanem arra a hihetetlen hangzásintenzitásra, ami játékát az elsőtől az utolsó pillanatig áthatotta –, ugyanakkor viszont Brahmsnak olyan – eddig e műben csak ritkán hallott – szinte nőiesen érzékeny „arcát” is felmutatta, mely így együtt magát a hegedűversenyt is magasabb szintre emelte. Az első tételben ennek a kettősségnek leginkább drámai oldala dominált, a lassúban a Schubert-műben is megcsodált éterien emelkedett hang, míg a finálé a megküzdött, kivívott diadal életöröméé volt.


Baráti Kristóf partneréül Brahms hegedűversenyében a Berkes Kálmán vezényelte Győri Filharmonikus Zenekar szegődött, akik nélkül nem valósulhatott volna meg a zenekari kíséret.
Azt, hogy a Pécsett tanulmányait befejező művész esetében miért nem a pécsi zenekar működött közre, nem igazán tudni, hiszen áprilisban, Sosztakovics hegedűversenyében épp Bogányi Tibor vezényletével ők voltak a partnerek. Így viszont legalább hallhattuk a Pécsett évtizedenként egyszer fellépő győri zenekart, amely legutóbb Medveczky Ádám vezényletével egy Liszt-műveket tartalmazó magyar programmal koncertezett még a POTE Aulában, s akkor Medveczky már beszélt a „vidéki zenekari lét” náluk is meglévő problémáiról. Nos, ha egy mű alapján nem is lehet maradandó következtetést levonni egy zenekar állapotáról, s a köszönet hangjaival együt az illendőség is úgy kívánja, hogy elismerésünket fejezzük ki a győri együttesnek, s külön is Berkes Kálmánnak, aki a Kocsis Zoltán 60. születésnapi koncertjét követő napon vállalta a fellépést, de az igazat megvallva a Győri Filharmonikus Zenekar abban a „vidéki zenekar” fachba illő színvonalon muzsikált, amelyből a Pécsi Szimfonikusok, már másfél évtizede, sikerrel „kitörtek”.


A fa- és rézfúvósok néhány pontatlan belépése, nem mindig egységes szólamhangzása ugyan lehet pillanatnyi indiszpozíció is, de utóbbi esetében túl is mutathat azon, s még a különben a zenekar erősségének tekinthető vonóskartól is örömmel hallottunk volna árnyaltabban egységes hangzásképet, melyet a szokásostól teljesen eltérően az elsőhegedűk fölé ültetett cselló- és bőgőszólam „bársonyosan meleg” tónusához igazodóan a hegedűszólamok finomabb és fényesebb hangzása vehetett volna körül, amit viszont az egységesen drámai indításokkal igen hatásosan „ellenpontoztak”. Berkes Kálmán ezzel együtt mindent elkövetett, hogy a zenekar kellő dinamikai hajlékonysággal igazodó játékkal társuljon Baráti Kristóf e téren is Brahms szellemét kiválóan érvényre juttató hegedüléséhez, nem rajta múlott, hogy ezt csak ritka szép pillanatokban sikerült maradéktalanul érvényre juttatni.

A koncert zárásaként Baráti Kristóf Bach Allemande-ját adta elő olyan stílushűsége mellett is egyénien ihletett előadásban, amely Schubert és Brahms remekeit követően újfent felmutatta, hogy személyében egy olyan kiváló hegedűst „bocsátott hivatalosan is útjára” a pécsi egyetem, aki „értelem és érzelem által kontrollált játékával” nemcsak bármely részén a világnak szívesen fogadott sztárvendég lehet, de az ifjú hegedűsöknek is – remélhetőleg Pécsett tanárként és előadóként is gyakran hallható – példaképe.

(A fotók az UNIV TV videofelvételei)