Egy kis kultúra a tudatalattiba

− Hogyan tudná ajánlani az Orlay Produkciós Iroda előadását?
− Maga a darab nem shakespeare-i magaslatokban vagy mélységekben játszódik, úgyhogy én azt hiszem, amiket igazán szeretni lehet benne, azokat úgy hívják, hogy Vári Éva, Molnár Piroska és Benedek Miklós – mármint részemről, és remélem, ők is szeretnek engem. Illetve, az biztos, hogy kedveljük egymást, és ez így, négyünk számára nagyon szerencsés találkozás, ami persze köszönhető Orlai úrnak, és Gálffi László rendezőnek.


− A sztori szerint idős művészek újra találkoznak egy szeretetotthonban. Szinte testre szabott szerepek?
− Hát hogyne, mi is ismerjük ezeket a dolgokat, amik a mi, saját művészvilágunkban jelentkeznek szép lassan. Egy csomó rigolya, a memória már nem úgy működik, különböző testi bajok, amiket tudni kell kezelni… Itt ráadásul operettistákról van szó, akiknél a kor előrehaladtával mindig nagy kérdés a hang, hogy azzal mi lesz, meddig bírják. Az öregotthonban hajdani nagy sztárok kerülnek megint össze, már senkinek sincs hangja, de azért meg akarják ünnepelni Verdi születésnapját, méltó módon. Ebbe rengeteg humor fér bele, de persze bizonyos helyeken ott van a dráma is.

− Szacsvay László ki van békülve az idő múlásával?
− Kénytelen vagyok beletörődni, mert ha nem így tennék, akkor érezném csak magam igazán rosszul. Új és új helyzetek jönnek az életben, és ezek kicsit olyanok, mint az új szerepek, meg kell birkózni velük. Egyébként a darabban nálunk jóval idősebb énekesekről van szó, túl a nyolcvanon; hát, köztünk is akad már hetven feletti, ennyit elárulok.


− Bár ez az előadás nem versenyprogram, de a POSZT alatt lesz majd. Szereti a pécsi színházi találkozót?
− Csupa kellemes emlékem van, igen. Bár én sosem játszottam itt olyan szerepeket, amivel harcba szállhattam volna bármelyik elismerésért, de nem is bánom, sosem érdekelt a verseny. A POSZT tényleg arra jó, hogy találkozzunk kollégákkal, és megnézzünk egy-két olyan fővárosi és vidéki előadást, amire az évad közben egyszerűen nincs idő. Sajnálom, hogy most egy hetet nem tudok eltölteni Pécsett, de egy nap megmártózás is jót fog tenni a fesztiváli forgatagban. A várost mindig szerettem, bár azt kicsit sajnálom, hogy ennyire kiirtották a növényeket a főtéren.


− Sok ismétlés megy a tévében, és a ’70-es, ’80-as évekbeli tévéjátékokban, filmekben majdnem mindig feltűnik. Nem hiányzik ez a fajta munka?
− Nekem is hiányzik, de még inkább annak a nagyon sok, tehetséges fiatal színésznek, akiknek ez a lehetőség egyáltalán nem adatik meg. Nézze, ez alapvetően egy exhibicionista szakma, és valljuk be, országos, igazi ismertséget a tévé ad, nem a színház. Az is igaz, hogy annak idején, amikor én kezdtem, csak kettő tévécsatorna volt, hétfőn nem is volt műsor, és mindenki azt nézte, így aztán nem volt nehéz ismertté válni. És azt külön sajnálom, hogy mivel nincsenek új tévés produkciók, a magyar irodalom, a magyar vers nem jut el a közönséghez. Mert ha az emberek ilyesmit nézhetnének, klasszikus vagy kortárs művek feldolgozásait, azért az valamennyire megmaradna, legalább a tudatalattiba befészkelné magát egy kis kultúra…