Hasonmások? - A „Bogányi-fiúk” esete Rachmanyinovval és Sosztakoviccsal

A 20.század egyik legnagyobb zongorista-zeneszerzője, Szergej Rachmanyinov /1873-1943/ elsősorban mint saját műveinek és a romantikus repertoárnak legnagyobb zongoraművésze tarthat számot közönség és kritika osztatlan elismerésére, zeneszerzőként még ma is inkább csak a közönség ismeri el és szereti ízig-vérig romantikus alapokon, Chopin és Csajkovszkij művészetén nyugvó muzsikáját,bár az újromantikus zenei irányzatok térhódításával a szakma is jobban elismeri.

Bizonyára ennek a kettősségnek jegyében döntött úgy Bogányi Tibor, hogy a legelső világhírű Rachmanyinov-darab, az 1892-es cisz-moll prelűd helyett az épp 100 éve írott, ma már vele azonos népszerűségű szöveg nélküli énekhangra és zongorára írt Vocalise-t adja elő a szerző átiratában a koncert „nyitányaként”. /Mellesleg a 20.század másik leghíresebb vocalise-ét, Villa-Lobos Bachianas brasileiras No.5-jét majd január 28-án hallhatjuk a Maestro-bérletben./ A „kezdjünk egy slágerrel!” tematika mellett a választás helyességét igazolhatja, hogy ez a bensőséges egyszerűségű hang jól előlegezhette a koncert első felének fő attrakcióját, a nehézsége ellenére is lírai vonásairól is ismert 3.zongoraversenyt, különösen is annak szlávos nyitótémáját.


Nos, az eredmény felemás lett! Mert egyrészt Bogányi egy kicsit gyorsabb tempót választott a kelleténél, így a szerzői hangszerelési finomságokat – a vokális dallam megosztása a karakteréhez illő dallamjátszó hangszerek között – nem hagyta maximálisan kibontani, amiért különösen az angolkürt esetében volt kár. Másrészt a mi közönségünk azért hacsak nem „lemez-, vagy YouTube-vadász” azért nem hallotta annyit e művet, hogy ennek az átiratnak finomságait maradéktalanul élvezte volna. Viszont kétségtelenül belehelyezkedhetett a zongoraverseny „első hangulatába”.


Az eredetileg jelzett 2. zongoraverseny helyett – melyet majd áprilisban hallhatunk a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyén Pécsett – nagyon helyes döntés volt az 1909-ben komponált 3.d-moll zongoraversenyt előadni, mert ez a 20. század és az egész zenetörténet egyik legnagyobb zongorista kihívásának számító versenymű tökéletesen reprezentálja Rachmanyinov zenei világának romantikán belüli sokszínűségét. A Shine/Ragyogás/ című film óta a legszélesebb közönség előtt is ismertté lett, hogy ennek a műnek előadása az egyik legnagyobb és szinte leglehetetlenebb vállalkozás egy zongorista számára, a rendkívül sok virtuóz játszandó miatt.


A vélhetőleg pécsi bemutatóként elhangzott mű előadása azért is marad meg sokunk emlékezetében ragyogó produkcióként, mert olyan kiváló szólistát kaptunk hozzá, mint Bogányi Gergely, aki korábban – Pécsett is – Mozart, majd pedig Liszt és Chopin-játékosként írta be magát a zene- és zongoramuzsika-barátok szívébe. E két utóbbi mester stílusismerete pedig elengedhetetlen egy igazán jó Rachmanyinov előadáshoz. Bogányi Gergely szuperérzékenységű, egyéni sajátosságokat a lehető legnagyobb természetességgel magában foglaló, mégis az öncélú túlzásoktól mentes agogikája már az első tételben egészen katartikus pillanatokat szerzett a közönségnek, mely az első két tételben talán a szólista által is inspirált ragyogó zenekari szólókat is hallhatott, a fafúvós /fuvola, klarinét, oboa, fagott/ és kürtös szólamvezetőktől. Ezt a zenei összjátékot nagyon jól segítette Bogányi Tibor testvére minden apróbb „rezdülésére” érzékeny vezénylése, azt a zongoristát jellemző szabadságot, amely Bogányi Gergely játékát jellemzi, azonban természetesen éppúgy nem lehet „számon kérni” a zenekaron, miként a Csajkovszkij Rokokó-variációkban testvére, Tibor lehengerlő csellista-kvalitásait. Meg tudjuk érteni az 1999-es kuhmo-i nemzetközi verseny zsűrijét, amikor a Bogányi-testvérek Kelemen Barnabással alkotott trióját a legjobbnak minősítette.


A „Bogányi-fiúk” játéka most is nagyon illett egymáshoz, bár Gergelyé természetesen felszabadultabb volt. Érdekes módon a finálé volt az, amiben bár mindketten „hasonlítottak egymáshoz” ennek az együttesen a mű legnehezebbnek tekinthető részében mégis némi hiányérzetet hagytak az e művet nagyon sok előadásban kedvelő recenzensben. Itt ugyanis Rachmanyinov egy kicsit túllépve alapvetően mélabúra hajlamos természetén, egészen zabolátlan zongorista és zenekari „hangzás-pátosszal” lepi meg a hallgatót, mely nem nélkülöz néhány, mondjuk az egykori iskolatársat, Szkrjabint, vagy az épp e mű egyik leghíresebb amerikai előadását a szerző szólójával vezénylő Mahlert jellemző, szinte démoni-extatikus fokozást sem. Nos, ez a féktelen grandiozitás iránti hajlam úgy tűnik – egyelőre? – hiányzik a Bogányi-testvérek emberi(?), muzsikusi(?) karakteréből. Amit az is igazol, hogy a közönség szűnni nem akaró tapsait Bogányi Gergely A zongorista című Polanski-filmből világszerte a zenei körökön túl is ismertté lett Chopin cisz-moll noktürn keresetlen egyszerűségű és szépségű előadásával köszönte meg.


A koncert második felében aztán Bogányi Tiboré és a Pannon Filharmonikusoké lett a főszerep, akik az egyik legszebb és legnehezebb „klasszikus” 20.századi szimfóniát, Dmitrij Sosztakovics /1906-1975/ 1953-ban komponált 10. e-moll szimfóniáját adták elő méltán nagy sikert aratva e rendkívüli feszültségekkel teli, de rövid feloldást is hozó mű egészen kimagasló megszólaltatásával, mely méltó volt a Pécsi Szimfonikus Zenekar 1993-as, Nicolás Pasquet által vezényelt, felálló vastapssal kísért produkciójához, pedig Pasquet-t Németországban is a legjobb Sosztakovics-karmesterek között jegyzik.

Sosztakovics egész munkássága – főleg Európa keleti felében – még ma is az alig, vagy félreismert életművek közé tartozik, köszönhetően annak, hogy első, nagyobbik fele a sztálinizmus időszakára esett, amikor cseppet sem volt könnyű – még olyan általában politikamentesnek tekintett műfajban sem, mint a szimfónia – úgy komponálni, hogy zeneszerző megalkuvás nélkül alkosson.

Az elmúlt fél évszázad igazolta, hogy e korszak egyik legjelentősebb alkotója épp Sosztakovics volt, akiről Hacsaturján úgy nyilatkozott, hogy „a kor kihívásaira ő nagyszerű művekkel válaszolt, ezért voltunk mi csak tehetségek, ő pedig zseni.” Az ő művei, főleg szimfóniái és versenyművei a korszak legfontosabb hangzó tükrei, melyek többet árulnak el a Sztálin zsarnoksága által lelkileg és testileg is megnyomorított, a Szovjetunióban és Kelet-Európában élő népek sorsáról, mint amit a társadalomtudományok képesek átadni, főleg mert az 1945-öt követő bő négy évtizedben erről tilalmas volt igazán nyíltan beszélni. A 10. szimfónia így Sztálin és a sztálinizmus elleni kortükör.


Bogányi Tibor – talán némileg épp finnországi előélete folytán is – érezhetően jól ismeri ezt a zenén túlmutató tényt, így alapvetően jó koncepcióval és felfogással állt Sosztakovics művének „feldolgozásához”. Az első tétel a sztálinizmus „hazai” áldozatait – az Ötödik szimfónia 1. és 3. tételeihez hasonlóan – felkavaróan elsirató hatalmas tablóját igazán szép egységes vonószenekari hangzással alapozta meg, kellő súlyt és időt hagyva a személyes, belső fájdalmat tükröző fafúvós szólóknak, melyek közül Laduver Mihály klarinét-, Herpay Ágnes fagott- és Sturcz László remek oboaszólója mellett, újra sokszínűségét bizonyítóan ragyogó fuvolaszólót halhattunk Gárdai Viktóriától, aki a brácsás Murin Jaroszlávval a „Pannon Filharmonikusok legkedvesebb muzsikusa” címet nyerte el a közönségtől. A tétel középső részének csúcspontján pedig az egész zenekar, különösen is az ütősökkel megerősített rézfúvóskórus is igazán nagyszerű drámaisággal szólt, de a tétel végének személyes „fájdalomhangja” is újra nagyszerűen kidolgozott volt.


Ezért is kár, hogy „a zsarnok Sztálin legkegyetlenebb, vad portréjaként” számon tartott második tételt nem minimális szünettel, szinte azonnal „lecsapva” erre az általa előidézett fájdalomra szólaltatta meg Bogányi, s bár a tétel tempója kellően gyors volt, valahogy a dinamikán túlmutató zenei „sűrűsége” egy kicsit lehetett volna, – miként a Rahmanyinov finálé esetében is – démonibb, akárha a vonóskart, de főleg ha a rezesek hangzástömbjét vesszük.


A harmadik tétel a Sztálinal való személyes szembenállásé, akárcsak később az I. gordonkaverseny a diktátor kedvenc dalát megidéző fináléjában,melyhez Sosztakovics nevének német átírású zenei hangjait /D-ES-C-H/ használta fel, a tétel középső szakaszában egy szinte reneszánsz, népies karakterű körtáncot idéző hatalmas fokozás keretében, de személyes érzelmi életének motívumait is megtalálhatjuk e tételben, melyet az egész est folymán jó teljesítményt nyújtó kürtös, Kreka László – apróbb hibái ellenére is szép – és Udvardy Gizella angolkürt szólója tett emlékezetessé. A körtánc kissé lehett volna feszesebb, kevésbé a táncos, inkább a „dacosan ellenálló” jelleget hangsúlyozva, a tétel vége pedig itt is szorosabban kapcsolódhatott volna a belőle logikusan építkező fináléhoz, főleg mivel a közönség „lélegzet-visszafojtott” feszült figyelemmel vette át a zenekar „üzenetét”. Kár, hogy az egész estét jól összefogó koncertmester, Bujtor Balázs szólója nem volt makulátlan.


A finálé nehézségét épp az adja, hogy ezt az egész műből áradó, de az előző tételből – Sturcz László katartikusan szép oboaszólójával indítva a fafúvósokon – átvezetett „fájdalomhangot” csak a tétel közepétől váltja fel egy kis „reménysugár” hangja, mely azért a bizakodás addig nem hallott örömtelibb hangvételét is megszólaltatja. /Nem véletlenül hasonlítják még Nyugaton is Sosztakovics művét Ilja Ehrenburg Olvadás című a sztálinizmusról szóló regényéhez. / Márpedig egy 90 %-ban a fájdalom és a tragédia drámai hangjait megszólaltató mű végén ezt az „optimizmust” még profi művészeknek is nehéz lelkileg is könnyedén megszólaltatni. A pécsi zenekar muzsikusaink azonban alapvetően sikerült ezt olyan hitelesen megoldaniuk – s ebben az érdem minden bizonnyal vezetőkarmesterüké, Bogányi Tiboré –, hogy a közönség nem véletlenül tapsolta meg teljesítményüket fél perc elteltével vastapssal,ami egy ilyen mű esetében nagyon ritka elismerés.

Bár a vastaps részleteiről nem szokás beszámolni, most ezt azért sem tudom megtenni, mert friss dicséretemet a zenekar teljesítménye iránt – az előbb vázolt gondolatmenettel együtt – megosztottam, mint utóbb kiderült egy egykor orvosként dolgozó kedves hölggyel, aki azzal adott hangot egyetértésének, hogy: „De hát Sosztakovics élete tele volt ilyen megpróbáltatásokkal, Sztálin úgy bánt vele, hogy alig volt optimizmusra oka.” S ezután elbeszélgettünk a hölggyel, hogy Szolomon Volkov Testamentumát és „Sosztakovics és Sztálin” című könyvét is érdemes elolvasnia – utóbbit Gidon Kremer is kötelező olvasmányként ajánlja –, bár annyira imponáló a tudása Sosztakovics életművéről, hogy azt jó néhány muzsikus és zenei vezető is megirigyelhetné.

Merthogy „amikor Sosztakovics zenéje fájdalmat tükröz – ahogy fia, a világhírű karmester Maxim Sosztakovics 1997-ben jelen sorok írójának elmondta –, akkor az emberiséget siratja”, s ez az egyik legdöntőbb különbség közte és mondjuk a Patetikus szimfóniában a maga személyes sorsát megrázóan elsirató Csajkovszkij, vagy az ő nyomdokain nemcsak zeneileg, de a személyes emberi karakterben is hasonló Rachmanyinov között. Aki Szimfonikus táncok című utolsó művében ugyan katartikusan szépen megszólaltatta orosz hazája iránti honvágyát, s a Szovjetunió megtámadása után segélykoncerteket adott javára, amikor azonban egy évvel később rádión meghallgatta Sosztakovics a körülzárt Leningrádban írott 7. szimfóniájának amerikai bemutatóját, csak annyit mondott: Mehetünk teázni. Az ugyanezt a közvetítést meghallgató Bartók azonban, akit meglepett, hogy a Leningrádi szimfónia nyitótételében – akárcsak Ravel Bolerójában – csak hangszerelési változtatásokkal ismétlődik nagyon sokszor a tétel „németellenes” variációs témája, mégis megfelelően értékelte Sosztakovics muzsikájának jelentőségét: a parodizálás lehetőségére őt felhívó Péter fiát leintette, mint aki jelzi, „ezzel a témával nem viccelődünk”.


Nos, ahogy a néhány zeneíró által jelzetten az őt ért kritikára „válaszként” írt Ötödik szimfóniát nem kompromisszumként írta Sosztakovics hanem a sztálinizmus korai áldozatai emlékére – ahogy Pécsett Herzog István koreográfiájára is táncolták 1995-ben –, de még zenetörténész is tévedett abban, hogy Sztálinnak tetszett igazán a mű, hiszen, amikor a közönség felállva tapsolta meg az előadást, a diktátor rögtön megkérdezte, hogy: „Ki szervezte meg?” – szóval Sosztakovics művészetével kapcsolatban szükség van még sok „homályeloszlató” előadásra.

Mert a háborút lezáró 9. szimfónia után egészen Sztálin haláláig nem írt Sosztakovics szimfóniát, aminek oka az volt, hogy a zsarnok megharagudott, hogy nem kapta meg az ő „öröm-ódás” Kilencedikjét Sosztakovicstól. Ezért jött az újabb zsdanovi per, mely után több művét betiltották, az újakat csak évekkel később – a diktátor halála után – adták elő, akárcsak a Sosztakovics által „Sztálin ellen írott” 10. szimfóniát, melyet a New York-i zenekritikusok éppen ezért a csodálatos zenei formában történt bátor megvalósításért választottak „az év legszebb zeneművének”.


Köszönet a Pannon Filharmonikusok muzsikusainak és karmesterüknek, Bogányi Tibornak, hogy ebből a szépségből sokat átadva, nemcsak a „valódit”, de az „igazat”, vagy legalábbis annak legnagyobb részét ilyen szépen átadták. Merthogy „a múltat végképp eltörölni” bolsevik taktikája, s a sztálinizmus egyéb relikviái – besúgóhálózat kiépítése, praktikusan megszervezett hatalomátvétel és - gyakorlás – ugyan még mindig jelen van életünkben, de azt tényleg ideje végképp eltörölni.