Kocsár és az egyetemisták „felsőfokú” Julius Caesarja

Az 1720-tól különböző londoni operaházakat irányító Georg Friedrich Händel legsikeresebb angliai tartózkodása alatt komponált olasz nyelvű és stílusú operáját, a Juilus Caesart 1724-ben mutatták be, magyarországi premierjére 242 évvel(!) később, 1966.november 25-én került sor Pécsett az idén 100 éve született pécsi operatagozatalapító-karmester, Paulusz Elemér vezényletével, Horváth Zoltán rendezésében, a Pécsi Nemzeti Színház kiváló basszistájával, Marczis Demeterrel a címszerepben. Cleopatra a társulat ragyogó koloratúrszopránja, Ágoston Edit volt, Pompeius özvegyének, Corneliának szerepét pedig többek között Ercse Margit, a Magyar Állami Operaház drámai mezzoszopránja énekelte, de Berczeli Tibor, Bolla Tibor és Krémer József is részese volt a 10 előadást megért produkciónak


Ezután a sorozat után 45 évvel került sor 2012 május 16-án a Kodály Központban, az újabb, viszonylag teljes, keresztmetszetszerű pécsi Julius Caesar előadásra, melyen a Pécsi Egyetemi Zenekar és a PTE Művészeti Kar Zeneművészeti Intézetének magánének szakos hallgatói működtek közre a Pécsi Nemzeti Színház művésze, Ottlik Ádám mint vendég által színpadra állított, Kocsár Balázs, Liszt-díjas karnagy által vezényelt produkcióban. A felkészítő tanárok Gulyás Dénes, Meláth Andrea, Kertesi Ingrid, Halász Ágnes, Kocsár Balázs és Horváth Judit voltak, utóbbi a korrepetitori és a zenekari continuo szólam feladatait is ellátta. A díszletet Devecseri Marianna, Gnándt Gerenc, Jóna Lilla, Pénzár Ágnes és Uzsaly Márton, a PTE Művészeti Kar festő szakos hallgatói készítették. Látható tehát, hogy igazán remek, összművészeti összefogás eredménye volt ez az egészében véve teljes és gazdag színházi élményt is nyújtó hiánypótló produkció, mellyel betekintést nyerhettünk a normál színházi gyakorlatban elvétve is alig hallható barokk operai világba. /Azt azért jegyezzük meg, hogy Gulyás Dénes idei színházi Mesés opera sorozata valamennyit csökkent ebbéli hiányérzetünkön./


Rátérve a kivitelre, szóljunk elsőként a látványról! Alapvetően örvendetes és a Kodály Központ ez irányú felhasználásának sokoldalú lehetőségeiről árulkodott, hogy a mintegy másfél órás előadás alatt végig vetítve kaptunk egy az öt ifjú egyetemista festő-növendék által készített, az opera történéseihez illeszkedő vizuális látvány-sorozatot, mely azonban lehetett volna kevésbé egystílusúvá összedolgozott, mert így egy idő után ez a stílusegység kissé fárasztóvá vált, minden karakterisztikusan megfogalmazott apró történetbeli különbözőség ellenére is. Kár, hogy a két oldalvászon is csak egy-egy jelenetváltásnak színbeli különbségeinek felvillantására lett használva /harcias-vörös, gyászos, szomorú-kék stb./. Talán lehetett volna ezeken, vagy a középső, fő vászon tetején vetíteni az olaszul énekelt zenei részletek szövegeit, mert ez a magyarul hallott prózai összekötőszövegekkel tökéletes érthetőséget és harmóniát biztosított volna. Az amatőrmozgalmat idézően kedvesen eklektikusan megválasztott, modern-posztmodern jelmezek/munkaruhás-overallos narrátor; „privát” farmernadrág fölött katonásnak tűnő kabátot viselő Caesar; világháborús fejvédőt, géppisztolyt és terepszínű bozótharcos ruhát hordó Achilleus, papír aranykoronás női Ptolemaios és mai fiatalhoz illően nőies viseletű Cleopatra, stb./ mind jól szolgálták az opera történeti vonalának mai „átélhetőségét”, emberközelivé hozva az alakok megnyilatkozásait.


A színpadra állítás legfontosabb része az alapvetően énekesi feladatokra készülő növendékek színészi játékhoz való hozzászoktatása, mely Ottlik Ádámnak – Gulyás Dénes a féléves vizsgánál is megtapasztalt eredményeire is építve – kifejezetten jól sikerült, ami a mozgások, mozdulatok természetessége mellett, volt akinél már a prózai játékban is igen jó eredményt hozott.
A végig jó artikulációjú narrátor, Curio szerepében Németh Márton kívánkozik az élre, de Achilleusként Egyed Krisztián is természetesen mozgott és beszélt prózában is, Cleopatraként Breinich Beáta érezhetően otthonosan élt szerepének szinte minden árnyalatában, bár néhány esetben kissé már maníros vonások is megjelentek különben egészen kiváló alakításában, Corneliaként Bercsényi Judit egy tömbből faragott drámai szerepét jól hozta, míg Ceasarként Szente Melinda a karakterek váltását amatőröket jellemző lelkesedéssel igyekezett a lehető legjobban megvalósítani, akárcsak szűkebb lehetőségeiket Scheer Lívia, Takács Barbara, Krum Enikő.


Rátérve a zenei megvalósításra, szóljunk először az énekesek teljesítményeiről. Kocsár Balázsnak nem volt könnyű dolga, hiszen a magánénekesek hangfaji összetétele /6 szoprán, 1 alt, 1 tenor, 3 bariton/ igencsak meghatározza, hogy mit lehet és érdemes kiállítani. Nos, ha a Julius Caesarról nem is minden tekintetben felelt meg az abszolút és legtökéletesebb elvárásoknak, a közönség mindenképpen egy zeneileg is teljességre törekvő és ahhoz elfogadhatóan jó színvonalon
közelítő előadást hallhatott, a szereplők pedig, ha nem is mind saját későbbi hangfajukban, de kellő zenei tapasztalatokat szerezhettek mind Händel, mind a barokk opera világnak megismerésében.


Julius Caesar eredetileg bariton, de basszusok által is énekelt címszerepében a vélhetőleg líricodrámai szopránná váló, de már most afelé haladó – így legalább 3 fachhal lejjebb éneklő – Szente Melinda igen muzikálisan, túlzásoktól mentesen énekelte sokszínű hangot kívánó feladatait, dinamikailag a magasabb fekvésben néha több, a mély regiszterben pedig kevesebb erővel a kelleténél. /Ez utóbbi egyébként több társát is jellemezte./ De ne feledjük, hogy viszonylag kevés Tatjana énekli Caesar szerepét és fordítva!

Cleopatra szerepében az est legjobb teljesítményét nyújtva, finom árnyalatokban is gazdag, igen szép hangon énekelt Breinich Beáta, akinél énekelt és prózai szerep egyaránt egységesen épült.
Nem véletlen kapott méltán megérdemelt tapsot „Piangero la sorte mia” kezdetű áriája, de a többi részletben is jó intonáció és dinamika jellemezte. Az már a pécsi egyetem gazdagságát mutatja, hogy mellette van még egy egészen káprázatos tehetségű szoprán növendék, a japán Ayane Imai személyében, aki két korábbi próbán nyújtott teljesítménye alapján legalább ilyen szinten énekli Cleopatra szerepét, amiről a pécsi közönség a tervek szerint a PNSZ május 25-26-i Mesés opera sorozatának idei záró produkciójában is meggyőződhet.


Pompeius özvegye, Cornelia szerepében hangfajban is telitalálat Bercsényi Judit, akinek bársonyosan szép mezzoszopránja mind szólóban, mind a fiát Sextust alakító Scheer Líviával duettben kiválóan érvényesült. Scheer finom „Mozart-szopránja” ugyan Sextus harciasabb zenéjében kissé halványnak bizonyult, de szép tónusa és muzikalitása így is élmény volt.

A kisebb szerepek közül Egyed Krisztián Achilleusként hozta baritonjának legfőbb erényeit, a legnehezebb dolga Ptolemaiosként Takács Barbarának volt, aki 4 (!) fachhal lejjebb való szerepet kellett hogy énekeljen, amit jó játékkal igyekezett kiegyenlítetté tenni, Nirenusként Krum Enikő – az egyik főpróbán Sextusként igazoltan is – jól megfelelt, akárcsak a karban éneklő társai: Ayane Imai, Bagdi Tamás, Czikora István László és Németh Márton.


Az előadás legkiegyenlítettebb pontját a Pécsi Egyetemi Zenekar jelentette, amely az egész estet jól átfogó Kocsár Balázs precíz, pontos, ugyanakkor friss invenciójú vezényletével a profi zenekaroknál is példa értékű hangzással adta meg a produkció ma már nemcsak a régizene specialistáinál is elvárható korhűségének alapját. Pontos, feszes ritmikájú együttjáték, jól hallhatóan a karmesteri igényesség által megvalósíttatott dinamikai árnyaltság jellemezte az egyetemista zenekar játékát, melynek vonóskara még a „sokadik pultban” is úgy remekelt, hogy bármelyik hazai profi zenekart is ki tudnák segíteni, szégyenkezés nélkül. Külön kiemelendő a koncertmester hegedűs testvérpár, Kálmán Izabel és Kinga kiváló teljesítménye, de jól szólt a másodhegedűs, a brácsás és a csellószólam, valamint a nagybőgős is. A fúvósok közül a két trombitást,különösen is a remek szólót játszó Persa Ágostont érdemes kiemelni, de jók voltak – kisebb intonációs problémáik ellenére is – a fuvolisták, az oboisták és a fagottos, miként a continuo szólamot játszó tanárnő, Horváth Judit is.


Kocsár Balázs nemcsak a zenekart, de az énekeseket is igazi Mestert jellemző betanítói alapossággal fogta össze – nyilvánvalóan felhasználva immár több mint két évtizedes zenés színházi, operai tapasztalatait –, s döntő érdeme van benne, hogy Händel Julius Caesarja, ha nem is a 45 évvel korábbi magyarországi bemutatóval azonos, de igen jó, mondhatni „felsőfokú” színvonalon került előadásra, ami egy egyetemi zenei tagozat erejét néha még a fővárosban is meghaladó feladat lenne. Köszönet érte a felkészítő tanároknak, a pécsi egyetem Művészeti Karának és a produkció egészének zenei színvonalában meghatározó szerepet betöltő Kocsár Balázsnak! Érdeklődéssel várjuk a folytatást!