Minőségi „klasszikus és jazz” programok a pécsi Tavaszi Fesztiválon I.

Az igazat megvallva bármennyire sokat vártam is a Szőke Szabolcs Quartet és David Boato közös fellépésétől a Nemzetközi Jazz Hétvége nyitókoncertjén, azt azért nem gondoltam volna, hogy az egész eseménysorozat egyik legkiemelkedőbb élményének leszek majd részese. A hazai etno-jazz egyik kimagasló élcsapatának a Tin-Tin Quartetnek 3 – tavaly ősz óta ismét együtt koncertező – kiválósága, a balkáni és keleti vonós hangszereken játszó gadulkás, zeneszerző Szőke Szabolcs, az észak-indiai tabla kelet-európai nagymestere, Szalai Péter és a Pécsről elszármazott kiváló gitáros, zeneszerző Juhász Gábor ezúttal egészen kiváló muzsikustársat kapott a szopranino és altszaxofonon játszó Váczi Dániel mellett a kvartetthez csatlakozó olasz trombitás, David Boato személyében. Vele kiegészülve olyan nemzetközileg is példátlan hangszín-kombinációkban gazdag improvizációs és hangzásvilágnak lehettünk fültanúi a Zsolnay Negyed E78-as termében, amely a világ legnagyobb koncerttermeiben is katartikus élményt jelentett volna. Szőke és Juhász játéka John Mc Laughlin Lakshmirayana Shankarral alapított Shakti együttesének az indiai tradíciókat a nyugat-európai-amerikai hagyományokkal ötvöző világát idézték, melyhez szuper érzékenységgel csatlakozott Szalai Péter tablázása, de egészen szokatlan volt a két fúvós hangszer, a trombita és a szaxofon egymást tökéletesen kiegészítő karakterű együttes játéka, melyet a fúvós és húros szekciók egymásba átmenő – gitár-trombita, szaxofon-gitár, trombita-gadulka és mbira – kombinációi tettek az etnozene terén is példátlan gazdagságúvá.


Az pedig, ahogy a négy dallamhangszeres egymás inspirációira maximálisan figyelve lekerekítettek egy-egy improvizációs szakaszt – nemegyszer a klasszikus zene megoldásainak eszköztárát is felhasználva – a legnagyobb igényeket is kielégítő intellektuális zenei élményt nyújtott. Boato káprázatos virtuozitása mellett azzal is példát mutatott, hogy miként lehet egy fergeteges, szinte érzéki élményt adó improvizáció keretén belül is – az európai tradíciókra is figyelve – maximálisan kontrolláltnak maradni – ami néha az amerikai világnagyságokból is hiányzik –, Szőke Szabolcs pedig a gadulka mellett az afrikai „array mbira” varázslatos harmóniai színeit is rendkívüli virtuozitással szólaltatta meg, s a koncert egészét is igazi Mesterre jellemző alázattal fogta össze.


Nem volt könnyű dolga ezek után a március 22-i nyitónapot folytató magyar gitártriásznak, s nemcsak a kétfajta zenei világ különbözősége, hanem az előzőleg átélt élmények elképesztő színgazdagsága miatt sem. Pedig Babos Gyula, László Attila és Tátrai Tibor amellett, hogy mindegyikük egy alapvetően más gitározási stílust és hangzásideált képvisel két remek színeket keverni tudó társat kaptak partnerként, a basszusgitáros Plútó Horváth József és az LGT-dobos, Solti János személyében. Mégis: Babos kissé fáradtan és inspiráció-szegényen hozta megszokott hangzásvilágát, László Attila pedig a maga „intellektuális” gitározását ugyan eléggé frissen abszolválta, de belőle is hiányzott az a tűz, amely egyedül Tátrai Tibor „szívből jövő” rock (és néha latin) gitározását jellemezte, mely viszont két társa dzsesszes hangvételétől ütött el. Persze, amit így kaptunk az se kevés, hiszen 3 különböző egyéniség révén a gitározás különböző stílusaiba nyerhettünk – ha nem is egyenletes színvonalú – hangzó betekintést.


Március 23-án a Kodály Központban aztán két egészen kimagasló világszínvonalú produkciónak lehettünk fültanúi, s ez nemcsak az est világsztárjai, Mike Stern gitáros és a vele és együttesével fellépő francia hegedűsnek, Didier Lockwoodnak volt köszönhető, bár első helyen természetesen nekik. Amit ugyanis a Fábián Juli – Sárik Péter duó „művelt” az ugyanúgy világszínvonalú volt a dzsessz világában, mint nagynevű társaiké. A napjainkban (is) szokatlan ének-zongora duó felállásban ugyanis nemcsak olyan lelki és zenei tisztaságot mutattak fel, amely igen ritka erény, de a legtökéletesebb zenei és emberi összhangot is, ami szintén. Az ahogy egymás legkisebb zenei rezdülését, improvizációját egy-egy jazz-, vagy blues standarben lereagálták az egészen magával ragadó volt,s akkor még nem is szóltunk Fábián Juli egészen lebilincselő, „fekete” hangjáról,vagy Sárik Péter hihetetlenül koncentráltan is ihletett,eredeti zongorázásáról. Eric Clapton „Change the World”-jében pedig azt is megmutatták, hogy úgy is meg lehet változtatni a világot, hogy az még megújított formájában is szerethetően ráismerhető marad.


Elegendő-e a sikerhez, s ami még fontosabb egy fergeteges zenei élményhez, ha négy világklasszis muzsikus összeáll egy – akár csak alkalmi – csapattá? Ez a kérdés jutott eszembe a világhírű francia jazz-hegedűssel, Didier Lockwooddal kiálló Mike Stern Band Kodály Központbeli első, bő negyedórányi produkcióját hallgatva. S az igazat megvallva, akkor még nem voltam meggyőződve a feltétlen „igen”-ről. Mert bár Mike Stern remekül gitározott, Tom Kennedy basszusa és Dave Weckl dobolása „falakat rengető” volt, igazán nagy élményt mégis leginkább a francia dzsesszhegedülés Stephane Grapellyt és Jean-Luc Pontyt követő, „harmadik generációs” nagyágyúja, Didier Lockwood jelentette, aki viszont ekkor még csak annyit adott ki és hozzá magából a produkcióhoz, amennyit az, eltérő karakterei miatt feltétlen megkövetelt. Aztán viszont a koncert egésze meggyőzött arról, hogy ez a másik három muzsikustársat is jellemző rendkívül szuggesztív muzsikálás nemcsak a jazzrock, de az egyéb dzsesszhez közeli zenei műfajokba sorolható együttzenélés nemcsak hogy nem nélkülözi a műfaj spontaneitás iránti igényét, de a saját egyéniség kibontása mellett a remek csapatteljesítményt is elősegítheti.


Stern a jazzrock mellett a mainstream, a rock, a blues, a r'n'b sőt még néha a világzenét is jellemző lírai gitározást is produkált, Lockwood pedig mindezekhez valami olyan őserejű, a klasszikus zenei hatásokat sem nélkülöző muzikalitással társult Sternhez, ami kettejük zenei párbeszédét felejthetetlenné tette, de Kennedy és Weckl is képes volt ehhez a mindkettejüket jellemző sokszínűséghez tökéletesen alkalmazkodni. Bár számomra az est egyik felejthetetlen produkciója épp a koncert közepén hallott, vokálozással kísért gitározást, klasszikus visszatérésekkel tűzdelt hegedülést is tartalmazó, meghitt, balladisztikus világzenei rész volt – mely még azt is eszembe juttatta, hogy Lockwood már 25 évesen játszott Phil Collins 1981-es első, ilyen stílusú felvételeket is tartalmazó lemezén –, a koncert egészét mégis az a fergeteges jazzrock zenélés határozta meg, mely Stern és Lockwood gitár-hegedű „párbajában” érte el csúcspontjait. Közülük az egyik az volt, amikor a hegedűs egyik zenei „válasza” közben majdnem „lekergette” a színpadról a „válaszadás” elől hátráló gitáros társát, aki viszont később is vastapsra buzdítással ismertette el a közönséggel Didier Lockwood valóban világklasszis teljesítményét. A koncert egészét mégis talán a Crosby, Stills, Nash and Young egyik lemezcímével jellemezhetjük a legjobban: Four Way Street. S ez a „Négysávos út” valóban egy irányba vezetett!


A pécsi Tavaszi Fesztivál Nemzetközi Jazz Hétvégéjének harmadik napját egy nagyszabású kóruskoncert miatt nem tudtam meghallgatni, de ezért a klasszikus zenei élményért megérte a Kodály Központba elmenni március 24-én! Az április 3-án 70. születésnapját ünneplő kiváló Liszt-díjas pécsi karnagy, Kertész Attila ugyanis a rá jellemző igényességgel összeállított és rendkívül magas színvonalon megszólaltatott műsorral lépett a teltházas közönség elé jubiláló együtteseivel,
az idén 55 éves Mecsek Kórussal és a jövőre 40 éves Bartók Béla Leánykarral. Az idén 85 éves Karai József a koncertnek is címet kölcsönző „Szép a tavasz, szép a nyár” című műve és közös éneklésként előadott Estéli nótázás című kórus-slágere között a magyar kórusmuzsika legjava terméséből hallhattunk reprezentatív válogatást. A Kertész Attila által 2001 óta vezetett, s azóta hazai és nemzetközi versenysikereket maga mögött tudó, megfiatalított Mecsek Kórustól – melyet Hegyi József, Tillai Aurél és Nagy Ernő örökét átvéve vezet Kertész Attila – a régi népdaléneklési tradíciókat felidéző Bárdos Lajos I. népdalrapszódia szólalt meg olyan virtuozitással, amely igen emlékezetes marad a hallgatóságban, de a Kodály-művek között előadott, Petőfi Sándor versére Pécsett írott A magyar nemzet is egészen magával ragadó pátosszal és tökéletes prozódiával szólt.


A Kodály Zoltán Gimnázium Bartók Béla Leánykara ezúttal kiegészülve a Kertész Attila által életre hívott Mecsek Nőikarral a koncert első felében két nagyszabású Bartók-mű, a Falun és az Öt egyneműkar kiszenekari kísérettel előadásával mutatta fel a négyévente változó felállás ellenére is változatlanul a nemzetközi ifjúsági kórusélvonalba való tartozásának folyamatosságát.
A Falun előadásában Nagy Johanna és Lantos Judit személyében kiváló egykori kórustagok énekelték remekül a szólót, a zongorakísérő Körtesi András volt, aki Bartók Szvitjének kiváló előadásával is elkápráztatta a közönséget, míg az egyneműkarokban a Pannon Filharmonikusok működtek közre, akik szépen játszották Szabó Ferenc Bartók nyomdokain haladó hangszerelését.


Ha már az egykori Kodályos növendékekről szóltunk az előbbiekben, említsük meg Rózsa Bernadett egyszerűségében is megkapó tisztaságú népdaléneklését Bartók békési gyűjtéséből, valamint a Gregorovics Tamással közösen énekelt Webber Jézus Krisztus Szupersztár részletet.
Az új zenei irányokba tett lépések bizonyságaként igazán nagyszerűen szólt a megfiatalodott Mecsek Kórus előadásában Steve Dobrogosz/1956-/: We are bridges című, a ciprusi versenyről hazahozott műve, mely nemcsak azt mutatta meg, hogy Kertész Attila kórusai tényleg „hidak tudnak lenni” népek, nemzetek kultúrája és a különböző életkorú generációk között, hanem azt is, hogy karnagyuk, a Tanár Úr is milyen fiatal tudott maradni énekesei, tanítványai között. Ezt a fiatal szellemet ismerte el a köszöntők között az egykori Mester, Tillai Aurél – aki a Kertész Attila kezei alatt felnövekvő „kertet” is dicsérte – a KÓTA-elnök Kollár Éva –, aki a tanár úr zenei missziójáról is beszélt –, Ivasivka Mátyás humorgazdag felköszöntése után pedig dr. Hoppál Péter, nemcsak a pécsi önkormányzat kulturális bizottsági elnökeként, de karnagytársként is köszöntötte a „sztár-karnagyot”. Akinek immár csaknem négy évtizedes zenepedagógusi tevékenysége a pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumban olyan meghatározó volt – ahogy a jelenlegi igazgató, Gaál Tibor fogalmazott a szünetbeli „privát” köszöntésnél:„Kertész Attila maga a zenei tagozat”–, hogy az est felejthetetlen csúcspontja a Kodály központ színpadára felvonuló csaknem száz egykori énekessel 300 főssé lett összkar mélyen átélt,kristálytiszta előadásában hallott Kodály Esti dal és Karai Estéli nótázás volt.

Március 25-én este 6-kor két koncertet is kínált a Tavaszi Fesztivál a komolyzene híveinek: Horváth István, Sáfár Orsolya és Szegedi Csaba operaestjét a PTE október 23-án átadott új, Liszt Ferenc Hangversenytermében és a Pécsi Kulturális Központ most bezáró Színház téri Dominikánus Házában, ahol pedig a Lengyel-Magyar Barátság napja alkalmából a Svédországban élő lengyel zongoraművész, Marcin Dominik Gluch adott lengyel művekből álló hangversenyt.

A két évvel ezelőtti, a zsúfolásig megtelt Művészetek Házában 150 főnyi közönség előtt adott koncerthez képest ezúttal alig félszázan hallhatták a kiváló „missziós” zongorista produkcióját – ami vélhetőleg nem a rendező Pécsi Lengyel Önkormányzat „hibája”, s nem az eseménynek otthont adó szervezőké, mindenesetre sajnálatos tény –, mert bizony nem akármilyen élményt jelentett!


A felvezetésül előadott Chopin művek után ugyanis a „lengyel nemzeti opera megteremtőjének”, a Halkát komponáló Stanislaw Moniuszkonak 3 remek keringőjét hallhattuk, majd a mai lengyel zeneszerzői iskolát Párizsba vonzó Alekszander Tansman Balladáját, melyet két Variáció és fúga című mű vett közre, s mindkettő örömteli nagy felfedezés volt. Zygmunt Stojowski /1870-1946/ Brahms stílusát és hatását megidéző későromantikus műve, akárcsak a lengyel államfővé lett, világhírű lengyel zongoraművész és zeneszerző Ignacy Jan Paderewski /1860-1941/ műve – mely inkább a mi Dohnányi Ernőnk stílusával rokonítható – egyaránt a századfordulós lengyel zongoraiskola nemzetközi rangját igazolta. Érdekes volt Gluch II. szvitjének ősbemutatója, mely azt is elárulta, hogy milyen sokszínű zenei gondolkodásmód a sajátja az ifjú lengyel zongoristának, aki Jarecki Népi mazurka című örökzöld lengyel melódiákat egybefűző csokra és Witold Rudzinski 1948-as Lengyel szvitje után azzal kedveskedett a közönségnek, hogy a budapesti Bartók Béla Emlékházban tartott koncertje után Pécsett a Dominikánus Házban is előadott egy igen meghitt hangulatú improvizációt Bartók Béla emlékére, a nagy magyar zeneszerző születésnapján.

A Dominkánus Ház „búcsúkoncertjére” március 26-án került sor, ahol az ismert pécsi muzsikus házaspár, Papp Gábor hegedű- és Szeléndi Zsuzsa fuvolaművész adtak koncertet, immár több mint évtizede állandó zongorakísérő partnerükkel, Gábor Józseffel. A „Bachtól Bachig, az ihlet pillanatai” címet viselő koncerten kezdésként sorrendcserével Bach c-moll triószonátája hangzott el a mű drámaiságához illően, de kissé szikár előadásban. Schubert a-moll hegedű-zongora szonátájában már jóval több személyes zenei és zenén túli mondanivalót éreztünk Papp Gábor játékában, az első igazi, a felfedezés erejével ható élményt azonban Szeléndi Zsuzsa ezt követő fuvolázása jelentette, ő ugyanis a mai fuvola ősének megalkotójától, Theobald Böhmtől adta elő a ritkán hallható Nagy polonézt, melynek lehengerlő virtuozitása és romantikus hevülete átjött mind a szólista, mind zongorista partnere remek előadása révén. Ezután a hegedűsök Remekművek című sorozatából szólaltatott meg 3 miniatűrt Papp Gábor, aki Frantisek Drdla Souvenirjének báját éppúgy stílushűen adta vissza, mint az azt követő barokk darabét, majd Sarasate Andalúz románcáét. Az est legfelszabadultabb együttzenélését Bach C-dúr triószonátájának remek előadása jelentette.