Műfajkavalkád az operától, a népzenén át a dzsesszig

Lottóznom kellene, gondoltam, amikor a múlt havi Mesés opera, Rossini A sevillai borbélya után azt jósoltam, hogy február elején vélhetőleg a február 24-én pécsi bemutatóként(!) felhangzó Verdi Falstaff előadása kerül terítékre a Pécsi Nemzeti Színház következő Mesés opera című „operai beavató” produkció programjaként. Nos bejött az előzetes várakozás és nem is akárhogyan, hiszen egészen kiváló szereposztásban hallhattunk egy kis rövid ízelítőt Verdi e Pécsett méltatlanul mellőzött életműzáró operájából. Azt azért említsük meg, hogy a német Otto Nicolai témába vágó koraromantikus Shakespeare-feldolgozását, A windsori víg nőket az 1964/65-ös évad után bő négy évtizedel, 2009-ben újra műsorra tüzte a pécsi operatársulat. Az viszont az új zeneigazgató, Gulyás Dénes érdeme, hogy Verdinek ezt a kései remekét Pécsett első ízben hallhatja majd a nagyérdemű.

A február 10-i előadáson Mácsai János ezúttal kényszerűségből is kicsit bővebben mesélt a Verdi-opera hátteréről, zenei tudnivalóiról, lévén, hogy előadás közben „dőlt ki” a sorból egy DVD-lejátszó, melyről Melis György épp negyedszázados alakításának néhány részletét élvezhettük egészen a fináléig. A produkció azonban olyan remek zenei színvonalon szólalt meg, hogy bizton ajánlhatjuk a Nagy Viktor rendezésében színre kerülő előadást minden zenebarátnak. A két címszereplő közül ezúttal a 33 éves kiváló szegedi basszbaritont, Cseh Antalt hallottuk – neki majd Bátki Fazekas Zoltán lesz a társa – a Ford házaspárt két kiváló rutinos énekes, Gurbán János és Váradi Marianna jelenítette meg, mind játékban, mind hangilag imponálóan, remek volt Várhelyi Éva és Kovács Annamária „a két másik windsori víg nő” szerepében, akiknek majd Simon Krisztina és Bukszár Márta lesznek váltótársaik, de az igazi szenzációt az opera ifjú szerelmespárja jelentette.

A napjainkban a legkiválóbb ifjú magyar lírai tenorok között jegyzett Horváth István ragyogó prozódiával és erőteljességben sem hiányos szép tónusú hanggal énekelte Fenton szerepét, míg Nanettaként/vagy sokaknak Annuskaként/ Kriszta Kinga a Lickl-opera után ismét bizonyította remek énekesi és kedvesen bájos színészi kvalitásait. A pécsi Falstaff-előadás másik különlegessége az lesz majd, hogy Fenton szerepében Horváth István mellett egy másik pályáját Pécsett kezdő tenoristát is hallhatunk, a jelenleg Olasz- és Németroszágban működő Gál Máté személyében, de mellette olyan kiváló pécsi énekeseket is hallhatunk még majd a produkcióban, mint Vermes Tímea, Győrfi István, vagy Bognár Szabolcs, a Pannon Filharmonikusokat pedig az Operaház első karmestere Kovács János, majdpedig a pécsi zenekar állandó karmestere, Vass András vezényli.


Február 12-én a Kodály Központban lépett fel Gryllus Vilmos, aki az elmúlt évtizedekben gyerekek és fiatalok ezreit nevelte dalaival a zene és az énekelt versek szeretetére, míg ezúttal a magyar népdalkincs legutóbbi lemezén is megörökített örökzöldjeit hozta el Pécsre muzsikustársaival, akik közül elsőként a Zsolnay-negyed új vezetőjével, Márta Istvánnal adtak elő egy kis zenés invitáló gitárduett produkciót. E kedves meglepetés-előzetes után egy rendkívül színes hangszerösszeállítású és igen változatos vokális megszólaltatású népdalösszeállítást hallhattunk, mely nemcsak a jelenlévő fiatalok, de szüleik számára is igen nagy élvezetet jelentett, saját ifjúságuk zenei anyanyelvének élményteli felidézésével.


A gitáros-énekesként és csellistaként is jó hangulatot teremtő Gryllus Vilmosnak egészen kiváló partnerei voltak az ezúttal gitárosként és hegedűsként is remeklő Ferenczi György, a trombitás és hegedűs(!) Kovács Ferenc, a furulyán és dudán játszó Szokolay Dongó Balázs, a cimbalmos Balogh Kálmán és a bőgős Becze Gábor, valamint a testvér, Gryllus Dániel, aki klarinéton, furulyákon és ütőkön is segítette a produkciót, ha a hangosítás őt nem is mindig a legjobban. Különleges színfolt volt, hogy a budapesti Marczibányi téri Kodály iskolások mellett a pécsi Mátyás király utcai ének-zene tagozatos iskola - Kunváriné Okos Ilona vezette – ifjú dalosai is tökéletesen a produkció egészébe illeszkedve, remekül helytállva bizonyították a pécsi ének- és kóruskultúra jövőjének erejét.


„Franciás szendvicsbe” csomagolt, a beharangozókban ígért „lírai muzsikához” képest kissé túl drámaira sikeredett Rómeó és Júlia-válogatás Prokofjevtől, s egy igazán stílszerű, egységesen magas színvonalú, lírai-szerelmes musical-válogatás Polyák Lillával és Homonnay Zsolttal – röviden így jellemezhetjük a Somogyi-Tóth Dániel vezényelte Pannon Filharmonikusok február 14-i, Valentin napi hangversenyét, mely e kettősség ellenére is elérte hatását a közönségre, bár vélhetőleg kevesen lettek a komolyzene és egy másik ember szerelmesei az első, valamivel többen a musicaléi és egymáséi a második rész után.

Az első rész „szerelmes hangulatba kerülését” a végiggondolatlan klasszikus slágerválogatás „egymásra eresztése” gátolta elsősorban. Mert Bizet Carmenjéből a lehengerlően magabiztos Nyitány inkább a hódító torreádort, Escamillot jellemző, „macsós” zene, Don José Virágáriája inkább képviseli az „igaz szerelem” ideálját, Carmen erotikáját pedig inkább a Habanera, vagy a Seguidilla.

Ezután Offenbachtól következett a Barcarola a Hoffmann meséiből, melyről a műsorlap azt tartotta legfontosabbnak elmondani, hogy a Párizsi mulatság című M. Rosenthal által átdolgozott balett része. Nos Offenbach maga nem írt ilyen balettet, Manuel Rosenthal /1904-2003/ 1938-ban csak az ő muzsikáit felhasználva készített egy eredetileg Tortoni című, egy párizis kávéházról elnevezett balettet, melyhez a címadás melett a hangszerelést és Offenbach slágereinek válogatását is magára vállalta, benne a Barcarola után most is előadott Kán-kánnal. Utóbbinak sem túl sok köze a szerelemhez, de a Barcarolát is jobb lett volna eredetiben hallani, hiszen Pécsett is van kiváló szoprán-mezzoszoprán páros /Váradi Marianna, Meláth Andrea/, másrészt akkor hallhattuk volna a szerelemre utaló szállóigévé lett sort: „Drága éj, szerelmes éj, csak ringasd gondolánkat!”


A „Kán-kánnal” előkészítve következett Szergej Prokofjev Rómeó és Júlia balettje, melynek ragyogó karakterdarabjaiból most a zenei „szerkesztetlenség” a legdrámaibb részleteket emelte be a Valentin-napi koncert programjába. A Montaguek és Capuletek című, a két rivalizáló család erőteljesen eltérő karaktereit bemutató tétel témái már magukban is „társadalomkritikai” aspektust képviselnek, nem véletlen, hogy Emersonék felvették a „Változó államok” című 1992-es CD-jükre, de azt a rendkívül disszonáns nyitó részletet, mellyel most hallhattuk még ők sem vállalták fel. Emellett hallhattunk egy-két líraibb, visszafogottabb részletet is, de az összeállítást a párbajjelenet és Tybalt halálának rendkívül naturalisztikus és drasztikus hangjai zárták. Ami elmaradt, az többek között a Reggeli szerenád – pedig a műsorbeharangozó piár ígérete úgy szólt: „Adjon szerenádot kedvesének a Pannon Filharmonikusokkal” – vagy a Júlia halála című szívbemarkolóan szép részlet, – melyet a pécsi zenekar néhai koncertmestere Gyermán István is repertoárján tartott, amint ezt az alapítványi CD is megörökíti –,vagy a Rómeó Júlia sírjánál részlet.


Ami a kivitelezést illeti abban alapvetően remekeltek a Pannon Filharmonikusok, hiszen hallhattunk ragyogó szólókat Miller-Gárdai Viktória fuvolistától, Varga Anikó oboistától, Arnóth Zoltán klarinétostól és a most szaxofonon is remeklő egykori tanítványától, Török Elektől, de Kovács László és Solymosi Péter trombitások is remekeltek, miként szinte minden fúvós szólam muzsikusai, de kiváló teljesítményt nyújtott sokrétű feladatában a vonóskar is, akár a líraibb, akár a virtuóz, drámai részeket vesszük. Somogyi-Tóth Dánielt a Puccini-Vajda János operapremieren ismerhette meg a pécsi közönség, s a Gianni Schicchi és a Mario és a varázsló után ezúttal is igazolta pontosan és attraktívan vezénylő kezének magabiztosságát az azóta a Debreceni Kodály Filharmonikusok igazgatói székébe került ifjú dirigens, aki azonban ezúttal az igazán mély drámával adós maradt. Ami a választott koncert szempontjából lehetne akár érdem is, ez a „középúton megvalósított” drámaiság azonban – ha már elfogadjuk, hogy nem hagytak minket a lírai érzések tartományában elmerülni –, inkább hiányérzetet hagyott bennünk.


Ezután következett egy kis franciás zárás – miért is? – előbb Massenet Thaisának híres Meditációjával, melyet Bujtor Balázs kottából szintén kissé középszerűen, egyenes, de át nem fűtött hanggal és apróbb pontatlanságokkal adott elő, majd Bizet Arles-i lányának Farandoléja, mely zárásnak fergeteges, de szintén nem szerelmetes, s bár extatikus, de nem erotikus muzsika, mely emlékezetünk szerint Vass András keze alól megszólalt már fergetegesebben is a pécsi zenekarral.


A koncert második fele ezek után azzal lepte meg a mintegy tucatnyi, csak a „klasszikus szerelemre” kíváncsi, a szünetben távozó által csökkent létszámú, de még mindig majdnem teltházas közönséget, hogy a Polyák Lilla-Homonay Zsolt házaspár igen stílusos műsort adott elő. Ami talán nemcsak azzal magyarázható, hogy polgári és egyházi esküvőjük is kötődik a Valentin naphoz és környékéhez, de azzal is, hogy műsorválasztásukban és összeállításukban is mértéktartóak és -adóak is tudtak lenni,amivel nemcsak a könnyű műfajban dolgozó kollégáiknak mutattak példát. Duettek és rendkívül nehéz, de hangulatosan szerelmes szólószámok ragyogó váltakozását persze az tette igazán emlékezetessé, hogy előadásukban az izzó drámaiság és a bensőséges líra egyaránt a maga természetességével kapott helyet, s mindkettőt rendkívül magas színvonalon abszolválták. Pedig az Anna Karenina, a Jézus Krisztus Szupersztár, A nyomorultak, a Szépség és a Szörnyeteg, vagy a Miss Saigon igencsak feladja a leckét ebben a kettősségben. Imponáló volt az is, hogy Homonnay Zsolt és Polyák Lilla a könnyű műfajban csak ritkán hallható gazdagságú dinamikai skálán énekeltek, nem bújva el a mikrofonok „ereje” mögé, mely néha azt eredményezte, hogy egy-két halkabb részletnél úgy tűnt elnyomja őket a zenekar, melyet a dal, vagy duett folytatásában ragyogóan erőteljes befejezéssel cáfoltak meg. S ha már itt tartunk, feltétlen említsük meg, hogy a zenekar kiváló ütőse, Szabó Ferenc ezúttal is néhány ragyogó szimfonikus zenekari hangszerelést készített a produkcióhoz,melyben ismét remek szólistateljesítményeket is hallhattunk.


Szólista és csapatjáték magasiskolája volt február 16-án Vukán György Creativ Art Triójának koncertje a Zsolnay Negyed É78-as termében. A Balázs Elemér dobos mellé ezúttal a lábadozó Berkes Balázs helyére beugró kiváló ifjú bőgőssel, Peczek Lakatos Krisztiánnal kiálló trió vezéregyénisége ezúttal is a kiváló dzsessz-zongorista Vukán György volt. Aki legyen szó akár örökzöldről, ritkábban hallható dzsessz-standardről, Chopin-darabról, vagy saját ihletésű zenei anyagról olyan elképesztő zenei nyitottsággal figyelt az általa éppen alakított, vagy a kollégái által létrehozott improvizációkra, hogy azzal a dzsesszben megszokott „zenei válaszokon” messze túlmutató nyitottságot és katartikus élményt volt képes átadni a közönségnek.


Ahogy a káprázatos virtuozitású bőgős, Peczek Lakatos Krisztián egyik ötletébe azonnal beleszőtte a „Megrakják a tüzet” népdalidézetét, vagy, ahogy nemcsak konkrét témával Chopint, de áttételesen Debussyt is képes volt megidézni zongorajátékával – persze úgy, hogy a dzsessz hangzásvilága volt a meghatározó –, az egészen lebilincselő volt. De az is egészen szokatlan volt, ahogy dobos társának minden rezdülését az összeszokottságon messze túlmutató szinten „lereagálta”, ami különösen néhány rendkívül váratlan és dzsesszben szokatlanul koncentrált ritmikai fegyelmet „követelő” téma- és kompozíciós zárlatban eredményezett ihletett pillanatokat. Az pedig igazán megható volt, ahogy egyik záróötletére, az azt „venni nem tudó” Balázs Elemér egy vállrándítása fejezte be a darabot, aki azzal is „nemes bosszút állt”, hogy az azt követő egyik számban olyan szinte rockos, erőteljes dobolást produkált – az addig „seprűs” és dobfelszerelésen szokatlan „tenyeres” játékban is remeklő dobos –, ami szinte már a „műfaj határait feszegette”. Amit viszont a félévszázada a pályán lévő, a klasszikus és dzsessz zene hagyományait nagyszerűen ötvöző zongorista Vukán György szólóban és a hozzá képest fiúi illetve unokai generációba tartozó ifjú muzsikustársaival együtt csapatként „művelt”, az olyan csoda, melyért érdemes máskor is az É78-ba menni, mert ez a zenei Metronóm – hogy az IH Klubtól kölcsönvett nevet idézzük – még mindig nagyon frissen, s nemcsak jól, de szépen is ketyeg.


A beharangozóban ígért nagy sikerű filharmóniai koncerten hallhattuk a zenekarvezető Fekete-Kovács Kornél két szerzeménye után a Modern Art Orchestra és az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar előadásában, Bolba Éva énekszólójával Duke Ellington Jazz-miséjének pécsi bemutatóját február 19-én a Pécsi Bazilikában. A dán John Høybye és Peder Pedersen által összeállított és meghangszerelt mű előadása tényleg azzal a plusszal emelkedett az átlag fölé, amit Høybye izgalmas kortárs színeket is felvonultató kórusanyagának ragyogó megszólalatása kínált a zenei csemegére vágyó zenebarátoknak, de egészen kiváló volt az 50-es, 60-as évek bigband stlusát idéző zenekari anyag is, melyben a kitűnő együtt játék mellett remek szólókat is hallhattunk, a zenekar szaxofonos, harsonás és klarinétos szólistáitól, a felülmúlhatatlan varázslatot azonban ezúttal (is) Fekete-Kovács Kornél egészen káprázatos trombitaszólói jelentették. Antal Mátyás mindkét részleget remekül fogta egybe, ami az énekszólós-kórusos zenekari részeknél cseppet sem volt könnyű feladat, Bolba Éva végig csodálatos hangját pedig Ellington egyik általa énekelt szöveg nélküli, vocalise-es stílusú dalának címével jellemezhetjük a legjobban: Túl jó, hogy címe legyen!