Semmi sem az, ami, Bachot kivéve: Kodály és Palatinus

A Pannon Filharmonikusok néhány éve igen dicséretes ízelítőket adtak a klasszikus és a jazz muzsika ötvözetének, az e két műfaj összekapcsolhatóságára utalóan crossovernek nevezett stílus koncerttermi létjogosultságából. Legyen elég a Fekete-Kovács Kornél Kvintettel adott, mindkét műfajt jól ötvöző koncertre utalni, vagy az After Crying együttes progresszív rockkal és klasszikus átültetésekkel, katartikusan elgondolkodtató tematikus koncertjére, de nagyon nagy élmény volt egy másfajta énekes kettősség, Nina Bernsteiner operai és popdívai karaktereinek „szimfonikus szolgálatát” hallani a pécsi zenekarral, miként a latin és az európai szimfonikus zene ötvözetét hallani a főleg Piazzola műveire építő Tango forever koncerten, Meláth Andrea sokszínűen drámai közreműködésével.

Ezeknek a koncerteknek az átjárhatóság határait bővítő volta hiányzott teljességgel a Pannon Filharmonikusok március 8-i Kodály Központbeli hangversenyén, melyet „KlasszJazz Kreatív Műhely” és „szimfonikus jazz” hívószavakkal hirdettek meg. Nos, ebből szinte semmit sem kaptunk, vagy leginkább csak a dzsesszben „valamit”! A két világhírű muzsikus, a gitáros Snétberger Ferenc és a trombitás Markus Stockhausen nagyon helyesen döntöttek úgy, hogy a koncert hangulatát megteremtendő, 1999-es „For My People” lemezükről három duettet adnak elő felvezetésként.

A technikailag is remek produkció a koncertvégi közös ráadásokkal együtt az est csúcspontja volt, ez azonban egyben az egész koncepció kritikája is, hiszen végül is ezekhez semmi köze nem volt a pécsi zenekarnak. Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy bár egészen csodálatosan muzsikáltak együtt – amiben imponáló volt, hogy Stockhausen milyen remekül érezte meg ritmikailag is a kapcsolódási pontokat Snétberger egészen más gyökerű zenei világához – mégis kissé a tökéletesre csiszolt összmunka dominált közös produkciójukban, s nem a jazz hagyományos spontaneitása.


Azt többen sem igazán értették meg, hogy hogyan került ebbe a koncepcióba Michael Haydn mintegy 20 percnyi Notturnója – egy pécsi gitáros úgy fogalmazott: Nem erre váltottam jegyet! –, de Stockhausen „Ascent and Pause” című darabja is – ellentétben a műsorismertető „kedélyes jazz-improvizáció” ígéretével – valójában egy kissé mérsékelten modern, a „balti-iskola” hatását tükröző – de annak Pécsett alig hallható darabjai hiányában – „orrnehéz”, s inkább csak a vájtfülüeknek való alkotás, mely azért sok részletszépséggel szolgált a kiváló trombitás kvalitásait illetően. Az ezt a recenzenssel ellentében „nem kellően értékelő” átlagközönség hangjára inkább az a szünetben elkapott megjegyzés a jellemző, hogy: „Na, de hát nőnapon egy ilyen darabot?!”, aminek kár lenne egy legyintéssel elintézni kedvesen igazmondó „alulműveltségét”!


A szünet után Orbán György Albumlapok Razumovszkij grófnak című hét karakterdarabja remek humora ellenére is megint leginkább a klasszikus zene modern ágának humorát is értékelő ínyenceknek jelentett élményt, a dzsesszre vágyóknak majdnem ugyanolyan kakukktojás volt, mint Micahel Haydn muzsikája. Az est egyetlen majdnem szimfonikus jazz stílusú kompozíciója Snétberger Ferenc a holokauszt 40. évfordulójára 1995-ben komponált „In Memory for my People” című alkotása volt, mely valóban igen szép, szinte „lélek-kivetüléses” muzsika, különösen a stílusosan beépített, líraiságában katartikus gitárszólók miatt, de ez a költői mélységű tematika nemigen tette lehetővé a két eltérő zenei stílus egymást átjáró ötvözetét, még az erőteljesebb részekben sem. A mintegy negyvenfős vonóskar Kovács László vezetésével ugyan remekül helytállt a számukra szokatlanul sokrétű feladatokban – hallhattunk egy-két szép hegedű- és csellószólót is –, mégsem pótolhatta a korábbi koncerteken hallott valóban szimfonikus élményt.


Annak idején, néhány éve ott voltam, amikor a Pannon Filharmonikusok a Kertvárosban útjára indították a városrész komolyzenét kedvelő, de koncertre csak alkalmanként járó közönségét megcélzó, Segítség! Komolyzene! sorozatot, s ha nem is mindig tartottam eléggé átgondoltnak az előadott művekhez kiválasztott koncepciót, el kell ismernem, hogy az akkori vezetőkarmesternek, Hamar Zsoltnak voltak igen szimpatikus ötletei a legifjabbak megnyerésére: a zenekarba való beültetés, a hangszerek megszólaltatása, életszerű, egyszerű, de zenei kérdésekre adott válaszok megjutalmazása stb. A Nevelési Központból a Kodály Központba került sorozat két házigazdája, Bujtor Balázs koncertmester és László Csaba színművész március 10-én azonban olyan zeneileg és koncepciójában is a végiggondolatlan, a „gagyi” kategóriájába sorolható műsort produkáltak, amely Vass András tőlük kissé elütően komoly stílusú, tanár uras ismertetője ellenére, egy a közepesnél valamivel jobb előadás mellett sem segítették hozzá az ifjabb és idősebb hallgatóságot Berlioz Fantasztikus szimfóniájának mélyebb, vagy egyáltalán bármilyen megértéséhez. Mondhatni, aki mindezek ellenére is Berlioz és a komolyzene híve lesz, az megérdemli – ennél sokkal jobb – sorsát.


Színművész úrtól megtudtuk, hogy neki Berlioz keresztnevéről, a Hectorról, egy kutya jut eszébe, a koncertmester pedig jelezte, hogy a komponista szellemileg nem volt teljesen ép, amit szerencsére nem indokolt. Az első feltett kérdésre megadott „helyes válasz”, hogy Berlioz művét a „forradalmi romantika” fogalomkörébe soroljuk, egyrészt azt tükrözi, hogy a vélhetőleg az internet nem mindig megbízható forrású wikipédiájából tájékozódó kérdésfeltevő nem tudja, hogy Szabolcsi Bence Berliozra, Paganinire, Lisztre és Chopinre alkalmazott „forradalmi romantikusok” kifejezése egyrészt csak e szerzők életműve egy részének jellemzésére alkalmas átmeneti jelleggel, s ez az alapvetően marxista filozófiai kategória ma már a legkevésbé sem használatos épp a zenére. /Ez a tájékozatlanság már sokszor áthatotta a Pannonosok gyakorta „wikipédia-ízű” műsorlapját!/


Az öttételes programszimfóniának lényegi alapkaraktereiről szinte semmit sem tudtunk meg, ami mondjuk a saját halálának vízióját festő Menetelés a vesztőhelyre tételnél még a cím említetlenségét is magában foglalta, de a Boszorkányszombat „Dies irae” motívumának szerepéről, indokáról se tudtunk meg annyit, mint a két tuba elődjéről, melyet legalább szakszerűen prezentált a zenekar tubása, Bakró-Nagy György. Azt a különleges érdekességet, hogy a francia Berlioz egy ír színésznőbe volt szerelmes, és a szimfónia írásakor még őt kikosarazó hölgy később a felesége lett, a számomra érthetetlen „prüdéria” elfelejtette megemlíteni.


A szünet utáni előadás maga ugyan fényévekkel felülmúlta a felvezető „Segítség!”-et, – Vass András szokás szerint friss tempókkal, elemző megközelítéssel állt a műhöz – , a zenekar teljesítménye azonban ezúttal elmaradt az egy héttel korábbi előadásétól, s nemcsak a Przytocki által „favorizált” lírai finomságokban.


Március 11-én a Hotel Palatinus Bartók Termében aztán helyére kerültek a dolgok! Lakner Tamás vezetésével a Filharmónia Desszert sorozatában a Pannon Volán Zrt. Bartók Béla Férfikarának kamarakórusa igazán színvonalas produkcióval mutatta meg, hogy lehet nem leereszkedve, jópofizva is élményt adó komolyzenei programot átadni a legifjabbaknak és szüleiknek. Ahogy a zenéből kiindulva megmutatták, hogy mitől lehet vidám egy zenemű, hogy a hangszereket hogyan utánozhatja az énekhang – amely Brahms 5. magyar táncában egy teljes zenekar humorát is képes volt visszaadni –, vagy hogy az ismeretlen szerző Zacskókantátája után Orff Tapsrondóját milyen remekül feszes előadással szólaltatta meg a kórus, az maga volt a követendő példájú zenei élményátadás, és túlzásoktól mentes ismeretterjesztés. Az pedig már a „hab volt a tortán”, hogy ezek, valamint egy remek spirituálé után a közönséget, családostól sikerült – tánccal kombinálva – megénekeltetni, felidézve a 2010-es Pécs Cantat felejthetetlen Dóm téri hangulatát, melyet 2015-ben az újabb pécsi Európa Cantat alkalmával újfent átélhetünk majd.


A koronát e márciusi második vasárnapra a Filharmónia és a Pécsi Egyházmegye által közösen megszervezett húsvét előtti hangverseny jelentette a Kodály Központban. Udvardy György
püspök úr megszívlelendő, mégis emberi léptékű, érzékenységű nagyböjti gondolatai előtt – melyet, akárcsak a koncertet az egyházmegye kis és nagy papi méltóságai mellett a város állami vezetése, Páva Zsolt polgármester és alpolgármester társai, Csizi Péter és Nagy Csaba is meghallgattak – a koncert hangulatának megalapozását Gyermáné Vass Ágnes és Vashegyi György értő és alapos, az előadott művet, Bach János Passióját remekül megvilágító, 600 fő előtt zajló beszélgetése jelentette.

Maga az előadás – azon túl, hogy igazi kuriózumként Bach János passiójának első, 1724-es változatát ismerhette meg belőle első alkalommal a pécsi közönség – azzal a letisztult hangvétel mellett is, a szöveg, Krisztus szenvedéstörténetének katartikus drámaiságával hatott leginkább, ami mindig is jellemezte a Vashegyi György vezette együttesek legjobb produkcióit.


A főszereplő ezúttal hangsúlyozottan a ma már bizton állíthatóan nemcsak hazánk, de a világ legjobb régizenei kórusai közé tartozó Purcell Kórus volt, amely egységesen szép tónussal, de a hagyományosan megszokott autentikus régizenei hangvételt messze meghaladó dinamizmussal és hangszín árnyalatokkal énekelte cseppet sem könnyű feladatát. Ezt most az influenzajárvány miatti beugrásokkal egészítette ki, ami a keretesen a kórusból induló mű esetében szinte a mű szertartásos jellegét emelően szép, a szólista helyekre történt kivonulásokkal valósult meg, de ami ennél sokkal fontosabb, a megbetegedő Kovács István és Szutrély Katalin – utóbbi több énekesnek szétosztott –feladatainak teljesen azonos rangon és színvonalon történt megszólaltatásával. Evangélistaként Kálmán László egészen kimagasló színvonalú tenorjának nemcsak teherbírásával, de hangi szépségével is magával ragadó volt, akárcsak a Kovács István helyére Jézusként beugró Blazsó Domonkos, bár néha úgy éreztük, hangjának szépsége mellett lehetne még drámaibb is „alakítása”.

Ennek a kettősségnek remekül megfelelt Péter, de különösen Pilátus „szerepében” Csizmár Dávid basszista, remek volt, mint már évek óta a kontratenor Bárány Péter, és jól megfelelt a tenorista Mészáros Péter is. A Szutrély Katalin feladatait éneklő Pintér Ágnes és Ballabás Alíz elbűvölő hangjuk mellett áriáik árnyaltan szép előadásával is gazdagították a Purcell Kórus szólista skáláját.


Az Orfeo Zenekar hagyományosabbnak tűnő régizenei hangzása ezúttal a zenei finomságok megszólaltatásában volt élményt adó, a kórus nagyobb hangzásvolumene és talán az állva történő játék miatt a nagyobb dinamikai kívánalmaknak csak részben tudott megfelelni, amit talán egy kissé nagyobb létszámmal, vagy kevesebb autentikus vonós hangszerrel lehetett volna javítani, de így is hallhattunk csodálatos oboaszólókat – a 200 évi „Csipkerózsika álmú” oboa da cacciának nemcsak hangja, de látványa is imponáló volt –, s bár szinte alig hallható, de szép volt a barokkfuvola-szóló is a végig egészen kimagasló teljesítményt nyújtó continuo-csoport ragyogó együttzenélése mellett.

Vashegyi György a bachi muzsika, a krisztusi szenvedéstörténet minden drámáját kibontó ábrázoló és értelmező zsenialitását felmutató koncepcióval közelített a zenei anyaghoz, és azt szinte érzéki élményt jelentő drámaisággal állította az eléggé nem dicsérhető módon végig jól követhetően vetített magyar szöveghez, mely így egy zenén túl is maradandó, „összművészeti”, szakrális élmény részesévé tette az ezért sok „értő csenddel”, a végén pedig vastapssal háláját kifejező hallgatóságot.
Azt a szinte könnyed eleganciát, amivel a zenei átmeneteket izgalmasan tökéletes egységben fogta össze, szinte csak röstelkedve említem meg az átadott-kapott zenei-emberi élmény katarzisa mellett.