Fiatalok térhódítása az operától a zongoramuzsikáig

A Pécsi Nemzeti Színház Gulyás Dénes által megálmodott és életre hívott operatörténeti sorozatában, a „Mesés operában” a korábbi előadások– Monteverdi Tankréd és Klorinda párviadala, valamint Purcell Dido és Aeneasa – után ezúttal Rossini A sevillai borbély című operája került terítékre, kissé szűk keresztmetszetben. Mert míg a Monteverdi-jelenetnél elegendő volt a zeneigazgató testo/történetmesélő/ beugrása a színház és az egyetem fiatal énekesei és muzsikusai mellé, a Dido esetében pedig örömmel hallottuk a színház énekkarának tagjait is a Kocsár Balázs vezényelte sok tehetséges egyetemista éneskes és hangszeres muzsikus mellett, ezúttal „csak” egy gitáros és az állandó zongorakísérő, Horváth Judit jelentette a „zenekart”, s az énekesek is „csak” a színház produkcióiban már és majd ezután szereplő fiatalok voltak. Így kiemelt feladat hárult ezúttal is Mácsai János zenetörténészre, aki most is magas színvonalú előadással vázolta a kor és a mű légkörét, mellyel a szakmabeliekből – tanárokból, énekesekből –, operabarátokból és a műfajjal ismerkedő gyermek és ifjú korú fiatalokból álló közönséget is sikerült beavatnia a rejtelmekbe.


Az előadás sikere ezúttal a korábbiaknál talán még jobban az énekes szólistákon múlott, bár a korábbi két előadásban is hallhattunk igazán ígéretes egyetemista teljesítményt, legyen elég talán csak a Klorindát alakító Sheer Líviára és a Didót éneklő Szente Melindára utalni, vagy az egészen kiváló kvalitásokkal megáldott japán Imai Ayanéra, akik az egyetem féléves operavizsgáin is bizonyították társaikkal együtt, hogy a pécsi operajátszás utánpótlása szempontjából igencsak gyümölcsöző lehet az egyetem és a színház Gulyás Dénes személyén keresztül történő együttműködése, nem utolsósorban az olyan kiváló tanárok miatt is, mint Kertesi Ingrid, Meláth Andrea, vagy Váradi Marianna. Nos, ezúttal a már korábban is többször bizonyított lírai bariton, Bognár Szabolcs személyében kaptunk remek címszereplőt Rossini operájához, akihez az Operalián is fellépő, pécsi születésű, jelenleg Német- és Olaszországban működő Gál Mátéval egy rendkívül kifinomult zeneiségű lírai tenor és a lírai mezzoszoprán hangjával Rosina szoprán szerepébe is jól besegítő Ócsai Annamária csatlakozott, míg Don Basilio Rágalomáriáját a színház kiváló basszistája, Szécsi Máté énekelte.

A korábbi magyar nyelvű előadást ezúttal a keresztmetszet első felében olaszra kellett cserélni,részben mert az egyetemi szünet miatt az éneklést vállaló és sok felkérésnek eleget tevő ifjú énekesek eredeti nyelven tudták szerepüknek ezt a részét, s csak a Rágalomáriától váltott magyarrra a produkció. Kár érte, mert így csak innét évezhettük igazán Rossini fergeteges zenei ötlet- és stíluskavalkádját a maga teljességében. Az immár lassan évtizede Pécsett éneklő Szécsi Máté kiváló énekesi tudása mellett ezúttal is megcsodálhattuk igazi színészi erényeket felmutató improvizatív játékát is, melyet nemcsak az abba bevont „ifjú zenebarátok”,de a közönség többi tagjai is élvezettel és vastapssal honoráltak, akárcsak a főszereplők által már magyarul énekelt finálét. Érdeklődéssel várhatjuk tehát a Mesés opera sorozat IV.előadását, melyben valószínűleg annak a Verdi Falstaffnak kapjuk majd keresztmetszetét, melyben a mostani Rossini-produkció énekesei is szereplői lesznek.

Miként Ócsai Annamária, Gál Máté és Bognár Szabolcs is részesei voltak a Mesés opera előadását fél órával követő Hotel Palatinusbeli opera és operettgálának, melyet a sérült gyermekeket segítő Kerek Világ Alapítvány javára rendeztek a La Bohéme Kamarazenekar és a Vivat Bacchus Énekegyüttes közreműködésével, akikhez énekesként Rózsa Bernadett, karmesterként Wirth Márton csatlakozott, míg az est műsorvezetője a Vivat Bacchusból is ismert Szentgyörgyváry Péter volt, aki az előre jól megírt szöveget néhányszor kedvesen elbakizgatva is igazán jó hangulatot teremtett.

Maga a műsor alapvetően igényesen lett összeállítva Johann Strauss, Lehár, Kálmán Imre, Puccini és Kodály örökzöldekből, ami a Bécsben és Budapesten tanult karmestert, Wirth Mártont dícséri, aki korábban a Pécsi Mecsek Kamaraopera névre hallgató társulat vezetőjeként hívta fel magára a figyelmet, míg most a tavaly tavasszal megalakult La Bohéme Kamarazenekart vezeti.

A Pannon Filharmonikusok néhány ismert muzsikusával megerősített, fiatalokból álló zenekar egészen kiváló, virtuóz teljesítménnyel és tempóval rukkolt elő Strauss Éljen a magyar gyorspolkájával, s ha az est folyamán ezt nem is sikerült túlszárnyalniuk, összességében, – ha főleg szólóikban nem is hibátlan, de – együttesként igen dícséretes amatőr zenekari színvonalon játszottak több stílusban is. Wirth Márton vezénylési stílusa ugyan kissé lehetne árnyaltabb és a szerzők és a művek eltérő karaktereihez jobban igazodó, de érződik rajta, hogy bízik muzsikusaiban, s azok is őbenne. A Sosztakovics által is feldolgozott Tea kettesben örökzöld és a Vivat Bacchus-egyveleg előadásában pedig a crossover-felé nyitva is élményt adóan játszottak.


A szólisták közül Bognár Szabolcs kedvesen könnyed hangvételével és játékával most is remekelt, legyen szó akár Mozartról, akár az operett-örökzöldek világáról, vagy az énekegyüttesben nyújtott produkciójáról, lírai mezzoszoprán társa, Ócsai Annamária pedig ezúttal operettben is jó teljesítményt nyújtott. Gál Máté ugyan néhány részletben hangi adottságai határát feszegette, de ennek Puccini Bohéméletének és Turandotjának slágeráriáiban is jó ízléssel és nem forszírozott hanggal, szép muzikalitással igyekezett megfelelni, s ez akárcsak a lírai Lehár-örökzöld előadása élménytkeltően sikerült. Gáléhoz hasonlóan rendkívül finom hangzásvilág és tiszta intonáció jellemezte a fiatal lírai mezzoszoprán, Rózsa Bernadett produkcióját, mely Mozartban és Lehár Vilja-dalában egyaránt azt mutatta, hogy a magasabb régió felé is érdemes lehet nyitnia a dekoratív megjelenésű ifjú énekesnek. A Vivat Bacchus Énekegyüttes ezúttal is vidám, de a karitatív célhoz jól igazodó műsora tette teljessé az est sokszínű programját.


Rendhagyó latin-amerikai estre invitálta a közönséget a Pannon Filharmonikusok Maestro Bérletében fellépő Óbudai Danubia Zenekar, mely a 2010 óta első karmesteri pozíciót betöltő Silló István vezényletével elsőként egy Pécshez több szállal kötődő remekművet adott elő, ha erről a műsorismertető meg is feledkezett. Az idén 80 esztendős Rogyion Scsedrin/1932-/ 1967-ben komponálta Bizet operájának népszerű dallamaira azt a Carmen című balettzenét, melyhez a kubai Alberto Alonso írt koreográfiát, melyet épp 40 éve 1972.januárjában magyarországi bemutatóként a Pécsi Balett is hatalmas sikerrel adott elő. A vonószenekarra és ütőhangszerekre írott mintegy 40 percnyi Carmen-szvitet aztán 1995 januárjában a Nicolás Pasquet vezényelte Pécsi Szimfonikusok is előadták, a német Cabaza ütőegyüttes közreműködésével egy „A tánc apoteózisa” mottó jegyében összeállított, Kodály Galántai táncait és Beethoven 7.szimfóniáját tartalmazó műsor keretében.


A 18 éve, 1993-ban Héjja Domonkos vezetésével megalakult Óbudai Danubia Zenekar ifjú muzsikusokból álló vonószenekari részlege – akik közül néhányan alig voltak idősebbek a zenekarnál – alapvetően precíz ritmikai játékkal és egységes, bár nem túl gazdag dinamikai skálájú hangzással adták alapját a Bizet-dallamok Scsedrin-féle átültetésének. A produkció kulcsa ezúttal is az ütősöknél volt, akik egészen káprázatos precizitással és intenzitással mutatták fel a feldolgozás modernségét jelentő rendkívül gazdag ütős hangszerelési arzenált, melyben talán csak egy-két pillanat volt, amikor valami nem volt tökéletesen hallható. A remek brácsaszóló mellett így feltétlen az öt ütőhangszeres ragyogó csapatmunkáját kell kiemelni a Silló István által rendkívül precíz mozdulatokkal, mégis ihletett drámaisággal összefogott zenekar teljesítményéből.


Különös színfolt volt a félórányira rövidített Carmen-szvit után – melyből érzésem szerint a finálé előtti hosszabb lírai részt hagyták el – a puerto rico-i Vinicio Meza/1968-/ 4 harsonára írott versenyművének előadása, mely különösen azzal keltett meglepetést, hogy a négy szólista mellett is rendkívül gazdag fa- és rézfúvós apparátust használt, nemcsak „díszletként”, hanem igazi, tartalmas funkcióban. A két hangszerelésben és ritmikában rendkívül gazdag szélső tétel sok izgalmas zenei ötlete mellett is azonban a produkció egyik legfőbb erényét az adta, hogy a Corpus Harsona Kvartett/Sütő András, Pálinkás Péter, Káip Róbert, Göröghegyi Gábor/ tagjai egyenként és együtt is egy egészen elbűvölő, bársonyosan puha és szép tónusú hangzásideált képviseltek és valósítottak meg, melyet csak kis mértékben módosítottak a ráadásként előadott kvartett-darabbal. Az ő remek teljesítményük mellett nem szabad megfeledkeznünk a zenekar ragyogó rézfúvósairól sem.

A koncert második felében a brazil Heitor Villa-Lobos/1887-1959/ 1938-45 között komponált Bachianas brasileiras No.5.című szopránra és csellókra írott 2 tételes darabját hallottuk, melynek első, Ária(kantiléna) című tétele a szopránok egyik nagy 20.századi kihívásának számít, lévén, hogy a dal közepét leszámítva szöveg nélküli, úgynevezett „vocalise” énektechnikát kíván, Rachmanyinov Vocaliséhez hasonlóan, de a csellóegyüttesnek sem könnyű kihívás a mű, lévén, hogy igazi szólistát is igényel, csapatként pedig rendkívül precíz pengetett kíséretet és együttjátékot. Nos ez utóbbival adósak maradtak a Danubiások a Carmenben jól játszó csellistái, s a dallamépítkezés sem volt makulátlan. A Pécsett már a Carmina buranaban hallott könnyed lírai szoprán, Rácz Rita hangja ezúttal adós maradt az e dalhoz jobban illő sötétebb, drámaibb tónussal, melyet olyan nagyságok előadása fémjelez, mint Galina Visnyevszkaja, Kiri Te Kanawa, Tokody Ilona, de Pécsett is hallhattuk már egészen kimagasló előadásban ezt az örökzöldet, a mezzóként és szopránként is kiváló kortárs énekes, Bukszár Márta jóvoltából. Visnyevszkaja, 1961-es, férje Rosztropovics által kísért előadását hallgatva a híres költőnő Anna Ahmatova a következő verset írta kórházi ágyán:

„Női énekszó, száll a szélben / Éjsötét madárként repül. / Amihez hozzáér röptében, / az mássá lesz, átlényegül. / Elönti gyémánt ragyogással, / megcsillantja ezüstösen, / s mint takarón, melegen, lágyan / zizzen a sosemvolt selyem. / És hívja, lám, maga után e / hangot a hatalmas erő, / mintha nem is a sír várná, de / titkos lépcső tűnne elő.” /Dalos György fordítása/

Az igazságnak azért tartozunk annyival, hogy a ciklus második, hozzá karakterben jobban illő rövid darabját jól adta elő Rácz Rita, de az Ária titkához nem vitte közelebb a közönséget, melynek a visszatérés csukott szájjal történő – „zümmögő kórusos” – énekével is adósa maradt.

Az Óbudai Danubia Zenekar koncertjének zárórészét, az argentin Astor Piazzola/1921-1992/ hét művének énekhangra, tangó-kvartettre és zenekarra Kerek István által készített átirata zárta.


A Quartet Escualo/Ács Péter-nagybőgő, Deli Zsolt-harmonika, Kerek István-hegedű, Mayer Albert-gitár/ hegedűse által készített átirat igazán stílusosan maradt meg a Piazzola-tangók világát jól tükröző hangzásnál, melyben különösen a tisztán hangszeres részek kidolgozása volt remeklés. A problémát ezúttal is természetesen a kvartett erősítése jelentette, hiszen például az erősítéssel játszó hangszerelő-hegedűszólista egymaga elnyomta a 20 főnyi hegedűkart, s a dzzsesszes-crossoveres hangzásban természetes apróbb intonációs sajátosság pedig átlaghallgatónak a klasszikus hegedűsök pontatlanságának is tűnhetett. Miként az egy szál erősített bőgő játéka is el-elnyomta az 5 zenekari bőgős társét. Ezzel együtt a produkció zenekari részei így is egy nagyon karakteresen modern – az Oblivion esetében pedig líraian modern – Piazzola képét rajzolta elénk, amit bár annakidején megismerhettünk már a Pannon Filharmonikusok Tango forever estjén is, azért nem árt ezt újfent tudatosítani a közönségben.

Ami a produkció igazi szenzációja volt, az a kiváló drámai mezzoszoprán, a Verdi- és Wagner-énekesként a nemzetközi élvonalban jegyzett Wiedemann Bernadett által egészen káprázatos énekelt 3 Piazzola-dal volt, melyben azt is megmutatta a Wiedemann, hogy – akárcsak Pécsett tanító erőteljes színekben is gazdag lírai mezzoszoprán társát, Meláth Andreát – őt sem lehet „beskatulyázni” az „opera-, oratóium- és dalénekes” fachba. S az igazat megvallva ez nála sokkal nagyobb meglepetés, mint Meláth Andreánál, akiről köztudott volt ez a rendkívüli sokoldalúság.
Ami Wiedemann és a Danubiások, s vélhetőleg végső soron Silló István példamutatóan jó választása volt, hogy az Ave Maria mellett felhangzó két dalt magyarul adta elő a művésznő, olyan átéléssel, amely a zenén túl is hitelesítette előadásának hihetetlen vivőerejét, mely különösen a Balada para un loco/Egy bolond balladája/ megszólaltatásában volt egészen katartikus.

Az Óbudai Danubia Zenekart ebben a rendkívüli figyelmet és fegyelmet kívánó összefogott csapatmunkában – akárcsak az est egésze folyamán – Silló István azzal a biztos kézzel, nem túlzó, de árnyalt drámaisággal vezényelte, s azon a magas színvonalon, melyet a pécsi zenekarral a Nina Bernsteinerrel adott koncertjén megismerhettünk tőle.

Kicsinek bizonyult a Pannon Filharmonikusok által kért 180 fős terem január 31-én a Kodály Központban, ahol 250-en hallgatták napjaink egyik legtehetségesebb, ifjú pécsi muzsikusát – Jandó Jenő, Várdai István és Szabó Ferenc János méltó utódát – az októberben 14. születésnapját ünnepelt Balogh Ádámot, aki a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola növendékeként már több hazai zongoraversenyt nyert egyénileg és tanárával, Megyimóreczné Schmidt Ildikóval együtt.

Az édesanyjához, Baloghné Révész Lívia gordonkaművészhez hasonlóan törékeny alkatú ifjú muzsikus – akinek édesapja, Balogh Jenő ütőhangszerművész is a pécsi zenekar tagja – nem véletlen vonzott ilyen fokozott érdeklődést – mely még azt is megmutatta, hogy a személyzet nélküli, önkéntes ruhatárhasználat és a közlekedési feltételek sem jelenthetnek akadályt –, hiszen nemcsak a pécsi zenebarátok, de másfél éve Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgató-karmestere is felfigyelt Ádám rendkívüli tehetségére, melyet februárban Berlinben a Koncerthausban is megmutathat majd a zenekarral.

Félretéve az udvariasságot – hiszen Mozart, Liszt Ferenc, vagy más csodagyerekként is kiváló zongorista teljesítményét sem életkorukhoz mérték – Balogh Ádámot mostani zongoratudása és ami még fontosabb zeneisége a legjobb reményekre jogosítja. Mert bár lehet, hogy Cziffra György már ilyen korában is kissé differenciáltabb dinamikával játszotta volna Schumann Arabeszkjét, és Debussy Babaszerenádjának és Doctor gradus ad parnassum című művének humora talán valamivel erőteljesebb kontrasztokra építődött volna nála, de Mozart K.488-as „nagy” A-dúr zongoraversenyében már olyat produkált az ifjú pécsi muzsikus, ami még a nagy zongoristáknak is komoly kihívás. Egyszerűen, sallang- és manírmentesen, szép dallamíveket rajzolt és tárt elénk, a középső tételben lehelletfinom és egyéni hangsúlyokat hangzásokat is megszólaltatott, ami ritkaság. Mégis az igazi szenzációt a finálé jelentette, melyben a Pannon Filharmonikusok profi tudású, de igazi amatőr lekesedéssel zenélő muzsikusai a Vass András karmestertől megszokott, friss tempójú zenei alapossággal, ihletettséggel csatlakoztak Balogh Ádám ebben a tételben a lehető legsokszínűbb dinamikai gazdagsággal kibontott önfeledt muzsikálásához.

Dohnányi Ernő, amikor meghallgatta a 9 éves Vásáry Tamást – aki ezt jelen sorok írójának egy rádióinterjúban elmondta –, így szólt tanárához és édesapjához: „Ne tanítsák meg minden apró nüanszra, elrontják!” „Dehát nem tanítottuk” – válaszolta a tanár. „Ja, az más! Akkor zseni!”

Nos, Balogh Ádámnak – Debussyvel szólva – vannak még lépései a parnasszusra vezető doktori lépcsőfokokon, de már most nagyon sokat lehet tanulni tőle: a szerzők iránti alázatból, szeretetből, finomságból, kedvességből, lelkiségből is. Ami – Vásáry Tamás tv-sorozatának címét idézve – „Zenén túl”-i üzenetnek sem kevés, mint életcél. Sok sikert hozzá, Ádám!