Schubert-ünnep Kocsissal - Pannonos Brahms-ünnep Olari Elts-szel

A romantika különböző stílusaiból nyújtott át sokszínű ízelítőt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amely főzeneigazgató-karmestere, Kocsis Zoltán vezényletével a Filharmónia Mester-bérletében egyes részleteiben világszínvonalú teljesítménnyel ajándékozta meg április 18-án a Kodály Központ közönségét, amely ezúttal is elmélyült és értékes beszélgetésnek lehetett fültanúja a koncert felvezetéseként szolgáló, Gyermánné Vass Ágnessel folytatott Prológusban, melyben Kocsis ezúttal nemcsak a művekről, de napjaink zenepolitikai kérdéseiről is beszélt.


A koncertet Berlioz némileg talán nehézsége miatt is ritkán játszott, 1838-as Benvenuto Cellini nyitánya „nyitotta”, s a különleges – többek között 3(!) üstdobost, 4(!) fagottost alkalmazó – hangszerelésű mű rendkívül feszes tempóban és pregnáns ritmikával, – egy-két apróbb pontatlanságot leszámítva – remek előadásban szólalt meg, felmutatva azt a „nagyromantikus” hangvételt és stílust, melyet épp Berlioz példája nyomán vettek át Liszt, Schumann és Wagner, hogy csak néhányukat említsük. A Nemzeti Filharmonikusok muzsikusainak teljesítményét legjobban John Elliot Gardiner egyik gondolatának felidézésével méltathatjuk: „Berlioz zenéjének technikai kihívásai oly nagyok, hogy valósággal lehetetlen a csak rutinra épülő előadásuk”.


Bő hat évtizedet ugorva előre az időben a századforduló kiváló orosz zongoraművész-zeneszerző zsenijénének, Szergej Rachmanyinovnak egyik legnépszerűbb művét, az 1901-ben komponált II. c-moll zongoraversenyét halhattuk a Nemzeti Filharmonikusok és a horvát Lovro Pogorelich – a világhírű Ivo Pogorelich testvéröccse – előadásában, s ez a produkció is alig hagyott maga mögött apróbb hiányosságokat, s egészében rendkívül magas színvonalon szólalt meg.

A zeneszerzői válságából épp ezzel a kompozícióval sikeresen kilábaló Rachmanyinov művét indító szólózongora-felvezetés olyan magától értetődően robusztus volt, hogy arra számítottam, a koncert végére jó ha egyben marad a hangszer Pogorelich keze alatt. Aztán kiderült, hogy ez az alkatilag erre a játékra is „alkalmas” muzsikus igazi nagy művészhez méltóan sokkal több szín kibontására is képes, s talán a célja is ez volt, bár számomra úgy tűnt, hogy játékának egésze mintha egy általa kőbe vésett, vagy – hogy stílszerűek legyünk a Berlioz-nyitány aranyművességgel is foglalkozó címszereplőjéhez – aranyba metszett, kikristályosodott lenyomatát akarta volna átadni.


A mű egészének tömbszerű részletei ezért szólaltak meg keze alatt az elején felmutatott súllyal, ugyanakkor igen érzékenyen bontotta ki a lírai részleteket is, melyek néha talán azért lehettek volna még kifinomultabbak, lévén, hogy a Nemzeti Filharmonikusok vonósai Kocsis keze alól nemegyszer hihetetlenül puha, szenzibilis hátteret adtak Pogorelich játékának. Ugyanakkor élmény volt hallani, hogy nem maradtak adósak Rachmanyinov lírájának szenvedélyesebb hangjaival sem, s rendkívül szép fokozással építették fel a mű „vonószenekari pátoszát”. A sok szép szóló közül első helyen kell kiemelni a kürtös ragyogó teljesítményét, de stílusos volt a klarinété is, bár eszünkbe jutatta, hogy a „mi” pécsi Arnóth Zoltánunké néha még ennél is érzékenyebb.


A „kísérőszerepen túli” zenekari hangzásban remekeltek a rézfúvósok, különösen a harsonásoknak volt egészen lebilincselően szép tónusa, s az est egyik ritka szép pillanata volt, amikor a harmadik tétel vége felé a hegedűsökkel építettek fel egy rendkívüli szépségű, varázslatos „hangzásívet”.
Lovro Pogorelich játékának nemes eleganciáját, szuverén, de nem túlzó, egyéni tempóválasztásait – melyet többnyire eléggé rugalmasan követett a zenekar –, magától értetődő virtuozitását vastapssal simerte el a közönség, melynek tetszésnyilvánítását egy rövid, frappáns Rachmanyinov-prelűddel hálált meg a szerénységével is példamutató muzsikus.


Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok koncertjének igazi szenzációját Franz Schubert utolsó, „nagy” C-dúr szimfóniájának egészen káprázatos, világszínvonalú előadása jelentette.
A kulcs ezúttal is a köztudottan az alapos műhelymunkára építő karmesteré, de Kocsis nemcsak muzsikusai remek egyéni és csapatteljesítményével, hanem elsősorban muzsikuspályájának tapasztalataira építő, jól végiggondolt koncepciójával ért el lebilincselő hatást vélhetőleg a közönség legnagyobb részénél. Előadásukban Schubert műve szinte új dimenzióba került, mint a romantika első olyan nagy remeke, melyben már fellelhetjük a közvetlen kortársak mellett az elkövetkező fél évszázad mestereinek stílusjegyeit is. A beethoveni örökség mellett így hangsúlyosabbá vált a Mendelssohnt, Brucknert, Mahlert, Dvořákot, sőt, az első tétel egy részletében számomra a reveláció erejével hatóan még Berliozt is megidéző nagyromantikus hang, melynek tökéletesen megfeleltek a Kocsisnál – máskor néha jogosan – kritika tárgyát képező rendkívül feszes, gyors tempók, izzó drámaiságú dinamikai kontrasztok, melyben a finomabb árnyalatok is rendkívüli gazdagsággal szólaltak meg a világszínvonalon játszó zenekaron.


Már a nyitó kürtszóló is egészen varázslatos atmoszférát teremtett – pedig most más játszott, mint előtte a Rachmanyinovban! –, de végig remekeltek a fa- és rézfúvósok is, a vonóskar pedig egészen elbűvölően és erőteljes, telt hangzással szólaltatta meg a mendelssohni „tündérzenék” világától a bruckneri nagy fokozásokig ívelő, széles skálájú feladatait. Az egész zenekar teljesítményének értékét növeli, hogy a sokszor a szokásánál sokkal szélsőségesebb dinamikai és tempó skálát megkövetelő Kocsis minden, a legapróbb „rezdülését” is tökéletesen megvalósította az együttes, amely eddigi pécsi fellépéseinek egyik csúcspontját tette le ezzel a Schubert szimfónia előadással, melyhez még csak hasonlót is mindössze egyet tudunk Pécsett említeni, a Mendelssohn Hebridák nyitánya és Strauss 2. kürtversenye mellett a Pannon Filharmonikusok élén 2008-ban ezt a művet is hatalmas sikerrel elvezénylő Leopold Hagerét.


Másnapi, Olari Elts által vezényelt hangversenyükön a Pannon Filharmonikusok szinte ugyanott folytatták a romantika zenei világának felfedeztetését, ahol Nemzeti Filharmonikus Zenekarbeli kollégáik előzőleg abbahagyták, s ebben is – akárcsak előző nap Kocsis Zoltán esetében – az est dirigenséé volt a vezető, mondhatni főszerep. A 41 éves észt karmester – akinek az izlandi vulkánkitörést követő légtérzár miatti lemondásának köszönhetjük a jelenlegi pécsi vezetőkarmester, Bogányi Tibor beugrását, majd Pécsre kerülését – rendkívüli intenzitású, nemcsak a muzsikusok számára jól érthető vezénylési stílusa révén, de hihetetlen drámaiságú koncepciójával is magával ragadta, már az első pillanattól az április 19-i koncert közönségét. Brahms Tragikus nyitánya a zenekar előadásában úgy szólt kezei alól, hogy külön megjelölt program nélkül is minden pillanatában ízig-vérig érthető és átélhető dráma részesévé tett mindannyiunkat. A zenekar minden „részlege” remekül játszott, de különösen a Deák Márta vezette vonóskar volt már itt és az egész este folyamán sokkal jobb formában és „állapotban”, mint legtöbb koncertjükön.


Ezután következett Sosztakovics I. hegedűversenye, melyet legutóbb 15 éve Amiram Ganz francia hegedűművész szólójával és Nicolás Pasquet, a Pécsi Szimfonikus Zenekar akkori uruguayi vezetőkarmestere vezényletével hallhattunk Pécsett. A most a két éve a moszkvai Paganini versenyt nyert kiváló Liszt-díjas hegedűművésszel, Baráti Kristóffal hallott produkció bár részletszépségeiben méltó társa volt az 1997-es pécsi előadásnak – bár azért akadt tucatnyi apróbb intonációs pontatlanság, „szépségfolt” –, összegészében sajnos elmaradt tőle, lévén, hogy a benne ábrázolt „csodálatos komolyság költeménye” (David Ojsztrah), fájdalmának mélységével és intenzitásával adós maradt a kiváló ifjú muzsikus, aki korábban varázslatos szépséggel szólaltatta meg Pécsett Hacsaturjan szintén David Ojsztrahnak ajánlott hegedűversenyét a szombathelyi zenekarral. Az ok egyszerű, amit lényegében maga Hacsaturján úgy fogalmazott meg Sosztakovicsról írva, hogy „ő a kor kihívásaira nagyszerű remekművekkel válaszolt, ezért voltunk mi csak tehetségek, ő pedig zseni”. Miután a műsorfüzet ismét adós maradt a mű lényegi mondanivalójához tartozó történettel, engedtessék meg egy rövid kitérő elő- és utóéletéről.


Sosztakovics még 1947-ben kezdte komponálni Op.77-ként négytételes hegedűversenyét, melybe a Szovjetunióban akkor már fejét felvető burkolt, majd nyílt antiszemitizmussal szemben tudatosan beleszőtt a zsidó népzene hatását tükröző részleteket. S akárcsak néhány más művével, mint „A zsidó népköltészetből” dalciklussal és 4. vonósnégyesével együtt, a sztálini diktatúra – a leningrádi zsidó orvos perekkel is jellemezhető – ezen időszakában ezért szó sem lehetett e művek bemutatásáról, csak a zsarnok halála után két évvel,1955-ben, amikor mint Op.99 jelent meg a mű. Ez a körülmény és Sosztakovics korábbi küzdelmeinek nyoma mind ott van a mű személyes hangvételében, mely nem nélkülözi a 8. szimfónia vagy az e-moll trió drámájáét sem.


Ennek a mélyen átélt fájdalomnak az izzó drámaisága hiányzott az első tétel Nocturne-jének „magány-hangjából”, s még inkább a 3. tétel, a Passacaglia szinte siratószerű alapkarakteréből Baráti Kristóf játékában, mely sajnos túl „egyenes” hangú maradt ekkor is. Bár azt el kell ismerni, hogy a hatalmas, mintegy 5 percnyi kadencia – melyről nem ez a műsorfüzet által is közölt méret a legfontosabb, hanem inkább az, hogy Hacsaturjánnal ellentétben Sosztakovics nem bízta Ojsztrahra a szóló kidolgozását, annyira személyes ügyének érezte! –, szóval e kadencia végén azért hallhattunk néhány drámaian átélt hangot is a többi részletben kissé „Baráti” hangú szólistától. Az erőteljesebb hangvételű páros tételek közül a Scherzo lehetett volna démonibb, mind a zenekar, mind a hegedűs részéről, a záró Burleszk pedig – melyet még népi zenekarok is feldolgoztak a volt Szovjetunióban (!) – egy kissé groteszkebb, akár a tempó, akár a dinamika, vagy a hangsúlyok által.
A zenekar teljesítményéből néhány remek szóló mellett (Sturcz László-oboa, Udvardy Gizella-angolkürt, Herpay Ágnes-fagott, Török Elek-basszusklarinét, Bakró-Nagy György-tuba, Szabó Ferenc–üstdob) ismét a vonóskart kell kiemelni, melyben ezúttal a szép, egységes tónusban játszó csellók és nagybőgők is kellő mélységgel támasztották alá a mű drámaian komoly hangvételét, melyben Olari Elts azért lehetett volna merészebben irányító szerepet vállaló felfogású. A közönség azonban – méltán – így is jónak értékelte az összhatást, melyet Baráti Kristóf Bach Sarabande-jának előadásával köszönt meg. Itt maximálisan érvényesült, hogy Baráti „felmutatta a fájdalom szépségét”, melynek „mélységével” Sosztakovics Hegedűversenyében – vélhetőleg életkori okok miatt is – még adós maradt.


A szünet után Brahms I. szimfóniáját ismét egy rendkívül drámai hangvételű előadással szólaltatta meg Olari Elts pálcája és kezei alatt a Pannon Filharmonikusok zenekara, amely a Tragikus-nyitányhoz hasonló, magas színvonalon játszotta ezt a gyakran hallható remekművet. /Kissé talán „túl gyakran is”, mivelhogy Hamar Zsolt két előadása után, a tavalyi évadzárón Peskó Zoltán is elvezényelte, míg Olari Elts után októberben majd a vendégként fellépő zágrábi zenekar adja elő!/ Nos Olari Elts igencsak magasra tette a mércét, mert mind a gyorsabb tempójú, karmesteri pálcája alatt igazán vérbő drámaiságúra formált részekben, mind a lassú tétel két „igencsak kifejezően muzsikáló kézzel” vezényelt lírai részleteiben felejthetetlen élményeket adott át a közönségnek a vele tökéletes szimbiózisban együttzenélő muzsikusaival.


Az élre most is a szép, stílusos szólót játszó koncertmester, Deák Márta által jól összefogottan muzsikáló vonóskar kívánkozik, mely mind a „karcosabb” megfogalmazású, mind az „érzékien szép” részekben egységes és adekvát tónussal, hangzással játszott. Az igazat megvallva magam még nem találtam meg egyértelmű okát annak, hogy a Pannon Filharmonikusok vonósainak, főleg a hegedűsöknek hangszíne mitől olyan elbűvölően szép, miközben hangszereik minősége elmarad más zenekarokban játszó kollégáikétól. A válaszlehetőségek közül, a magas színvonalú oktatás, a korábban is kiváló koncertmesterek és nagyszerű karmesterek által elindított műhelymunka által kialakított igényes hangzásra törekvés és a muzsikusok sokak által megcsodált és elismert, mély átéltségű lelkesedése mind „csak” egy-egy részletigazság e kérdésben.


Az est egyik katartikusan nagy pillanata volt – szinte megállt a lélegzet a Kodály Központban(!) – amikor egy varázslatosan szép pengetett, pizzicatós játékból egy nagyszerű fokozást építettek fel a vonósok. Ismét hallhattunk nagyon jó fa- és rézfúvós szólókat, de szépen megépítettek voltak a nagy dinamikai fokozások is. Bár azért akadt egy-két apróbb indítási pontatlanság, mégis azt mondhatjuk, hogy a pécsi zenekar – akárcsak fővárosi kollégáik Kocsiséit – maximális odaadással és precizitással valósították meg Olari Elts rendkívül kifejező, nemegyszer jól láthatón segítő szándékkal előre jelzett mozdulatait, s az azok mögött meghúzódó zenei és művészi-emberi gondolatokat. Nem csoda, ha ezúttal nemcsak gesztusként, de szívből jövő köszönetképp is felállíttatta Olari Elts a zenekar szólamvezető művészeit és társaikat. Ezután a koncert után már nemcsak „Bogányi Tiborért” tartozunk köszönettel Olari Elts-nek, hanem az általa – különösen Brahms két remekében – átadott emlékezetesen szép zenei élményekért is.