Wellness és virtuozitás: „Maestro Vass” olasz estje

A Pannon Filharmonikusok a Filharmónia Mester-bérletére nevében nagyon hasonló „Maestro”-bérletének – jövőre már Pannonicum névre hallgató – sorozata egy rendhagyó „olasz esttel” zárult május 19-én a Kodály Központban, „Maestro Vass” András vezényletével. A három olasz romantikus és impresszionista művet egy olasz című kortárs magyar mű vezette fel. Vajda János /1949-/ 2010-ben a „Bartók és Európa 2010” alcímet viselő Miskolci Operafesztivál 10 éves jubileumára komponált „Sinfonia ma non troppo” (Szimfónia, de nem nagyon) című bő 20 percnyi alkotása nemcsak a műsorfüzetben jelzett 3. tételbeli Erkel és Puccini idézetei miatt – sőt nem elsősorban azok miatt! – érdekes alkotás, sokkal inkább azért az egész művet átható, szinte „enciklopédikus hangért”, melyet a műben felidézett 20.századi „szimfónia-történeti” és szimfonikus hangvétel közvetített, melyben a fő hangsúly az első két tételben a francia és magyar tradícióké volt – Arthur Honegger és Lajtha László munkásságáé –, míg a 3.-4. tételben az idézetek ellenére is elsősorban a hangszerelési, dallami és karakter ötletek révén megidézett „orosz iskola” Prokofjev és Sosztakovics nevével fémjelezhető vonulatáé. Az első két tételben ennek megfelelően a drámai és lírai hangvétel, míg két utóbbiban a humoros-szarkasztikus zenei megközelítés dominált.


A Pannon Filharmonikusok finom ízléssel, igen gazdag muzikalitással szólaltatták meg Vajda János mérsékelt modernségével igencsak „közönségbarát” alkotását, melyben Vass András jól hallhatóan alapos betanításának köszönhetően remek szólista és csapatteljesítményeket is hallhattunk, melyek közül a Deák Márta koncertmester által összefogott vonóskar, a Gárdai Viktória vezette fuvolások, az Udvardy Gizella vezette oboisták, a Herpay Ágnes vezette fagottosok és a Kreka László vezetésével az egész est folyamán remeklő kürtösök kívánkoznak külön is kiemelésre.


A remek kezdés után a folytatás jelentette a koncert első felének szólista szenzációját. A korábban Pécsett Sarasate, Ravel és Goldmark műveiben hallott Lendvay József ugyanis olyan magával ragadó és magától értetődő virtuozitással szólaltatta meg Paganini rendkívüli tudást megkövetelő félórányi D-dúr hegedűversenyét, hogy azt bátran nevezhetjük még a Mester szellemét is megidézően kimagasló világszínvonalúnak, melyből különösen a grandiózus első és a játékosan könnyed 3. tétel volt egészen káprázatos, de a középső tétel csipetnyi líraisága is ízlésesen érvényesült Lendvay játékában. Ezzel a produkcióval a még mindig igen fiatal, 38 éves muzsikus megmutatta, hogy ebben a virtuóz, romantikus stílusban generációjának egyik legkiválóbb magyar hegedűse, akinek a hangszeren való játék, szinte a beszéddel azonosan természetes tevékenység, s aki méltán birtokosa a Paganini és Liszt-díjaknak, muzikalitásának a „névadókéhoz” mérhető virtuozitása miatt is. /A másodikként hallott Bach-ráadás azért azt is megmutatta, hogy ehhez az egészen más stílusú anyaghoz is igen eredetien közelít, olyannyira, hogy magam azt hittem egy romantikus átültetésről van szó, de Vass András is leült a karmesteri dobogóra Lendvayt hallgatva./

Összefoglalva léleknek és szinte testnek is felfrissítő hatású volt hallani Lendvay József hegedűjátékát, melyhez a pécsi zenekar is remek teljesítménnyel csatlakozott, melyben az igazi nehézséget az a műsorlap által elhallgatott tény jelentette, hogy a néha tényleg szolid kísérőszerep mellett, amikor önálló megszólaláshoz jutott az együttes, akkor a még Beethovenre, de Paganinire is ható „Rossini-stílusban” írott zenekari anyagot kellett megszólaltatni, a maga egységesen virtuóz hangzáskövetelményeivel, melyhez Vass András ezúttal is rendkívül világos mozdulatokkal és precizitással kidolgozott ritmikai játékot hozott ki a Pannonosokból.


A koncert második felét a „nagybőgő Paganinijének” nevezett Giovani Bottesini /1821-1885/ h-moll nagybőgőversenye nyitotta, a pécsi zenekarban 2009 óta játszó Suha Antal remek szólójával.Eredetileg a szerző hegedűre és nagybőgőre írott kettősversenye szerepelt volna a műsorban, de a Lendvay Józseffel a szünetben folytatott – többek között a wellnesezésre is kiterjedő – beszélgetésben kiderült, egyrészt ő soknak tartotta volna a félórás Paganini-koncert után egy újabb versenyműben való részvételét, másrészt e kettősverseny kissé parodisztikus lett volna hangszerére és Paganinire nézve. Ezzel kapcsolatban csak azt vethetjük fel, hogy vajon ilyen stratégiai kérdéseket egy évad tervezése során nem lett volna célszerűbb előbb felvetni a művésznek a zenekar felé és fordítva, nem illett volna ezt a zenekar részéről is végig gondolni, s nem csak egy hónappal a csaknem évadvégi koncert előtt. /Mellesleg a közönséget sem értesítve erről!/

Így érte az a megtiszteltetés és felkérés a rendkívüli muzikalitásáról már a 2010-es újévi koncerten, Roby Lakatosékkal együtt előadott Monti Csárdásban is tanúbizonyságot tevő Suha Antalt, hogy a bőgősök egyik legnagyobb kihívását ilyen rövid idő alatt betanulva eljátssza Bottesini művét. Teljesítményére maximálisan büszke lehet a kiváló ifjú bőgőművész, ugyanis olyan ragyogó virtuozitással szólaltatta meg Bottesini tényleg Paganini hegedűjátékát példaképül választó nehézségű bőgőszólamát, hogy – néhány apróbb pontatlanságot leszámítva – méltó társa tudott lenni az első részben elképesztő virtuozitással játszó, nála 7 évvel idősebb Lendvaynak. Ami viszont az ő produkcióját igazán azonos rangra emelte kollégájáéval, az a rendkívül személyes hangvételű líraiság, mellyel a mű lassú tételét bearanyozta játékával Suha Antal, aki egy – kérésére Deák Márta hegedűs közreműködésével előadott – Bottesini karakterdarabbal és egy '40-es évekbeli Horváth Jenő-slágerrel köszönte meg a közönség és a zenekar (vezetésének) bizalmát.


A Pannon Filharmonikusok Bottesini művében is kiválóan muzsikáltak, a koncert koronáját azonban Ottorino Respighi /1879-1936/ Róma fenyői című szimfonikus költeményével tették fel, melyet egészen kiváló előadásban hallhattunk tőlük. Azt azért meg kell, hogy jegyezzük a műsorlap tévesen állította, hogy a Róma-triptichonnak ez a mára legnépszerűbbé vált darabja nem a harmadik, hanem a második a sorban, az 1917-es Róma kútjait 7 évvel követve, a záró 1929-es Római ünnepek előtt 5 évvel íródott, 1924-ben. Másrészt itt kell, hogy megemlítsük, hogy az eredetileg „Maestro Héjja” Domonkossal tervezett koncertre inkább a Pécsett még sosem hallott Római ünnepeket lett volna érdemes meghívni, hiszen ez a kiváló ifjú karmesternek még a fővárosban is többször megcsodált, nagy sikerű produkciója volt, s biztosak lehetünk benne, hogy a lemondása után helyére beugró Vass András ezt a „még zabolátlanabb hangvételű, enciklopédikus olasz művet” is kiválóan betanította volna, miként tette ezt a „fenyőkkel”.


Vass Andrásnak nem kisebb előzmény emlékképével kellett „megvívnia” a Róma fenyőit illetően, mint a 2004-ben frissen megalakult Pannon Filharmonikus Zenekar Pier Giorgio Morandi vezényelte Pécsett és Pesten is hatalmas sikert aratott előadásaival, melyről annak idején úgy nyilatkozott a világhírű karmester, hogy „ha tudja, hogy ilyen jó a zenekar, akkor ilyen kevés próbával, nem vállalja el” a koncertet. Nos, Vass Andrásnak a mostani rendelkezésre álló idő is elégnek bizonyult, hogy ehhez a 8 évvel ezelőttihez mérhető, rendkívül magas színvonalút hozzon létre, melynek középpontjában a mű csaknem kétharmadát kitevő középső tételei álltak, a nemcsak a Kodály Központ akusztikájának köszönhetően egészen káprázatos finomságú, a korábbi élménnyel tökéletesen azonos rangú és színvonalú hangzással kápráztatták el a közönséget.


A Villa Borghese fenyői előtt játszadozó gyerekek „zenei zsivaja” ugyan lehetet volna kissé „zabolátlanabb” tempójú, ugyanakkor a hangszerelés színeinek harsány virtuozitása ellenére is talán egy kicsit „foltmentesebben tiszta”, de ebben a szűk 3 percben is alapvetően remek összjáték szólt. A Fenyők a katakombáknál tétel alaphangját a mélyvonósok és mély rézfúvósok „kórusainak” nagyszerű hangzása alapozta meg, s emellett hallhattunk szépen kidolgozott fuvola és trombitaszólót is – utóbbit Solymosi Pétertől –, de a hegedűsök is szép tónussal szolgálták a líraibb és a középrész himnuszának patetikusabb hangjait, melyek így már az 1927-es Templomablakok hatalmas fináléját idézően szóltak, melyet a Szkladányi Péter korábbi zenekarigazgató által szerkesztett 2001-es „A Dóm” című nyári zenei fesztiválon hallhattunk első alkalommal Pécsett a Bazilikában, a Pécsi Szimfonikusokkal. A Gianicolo fenyőinek varázslatos éji zenéjét a notturnót ismét egy-egy remek fuvola-, klarinét-, oboa-, cselló- és zongoraszóló /Gárdai Viktória, Laduver Mihály, Udvardy Gizella, Janzsó Ildikó, Holics László/, valamint a szólókban is kifinomult szépséggel játszó Deák Márta által vezetett hegedűsök egységesen szép tónusú játéka vont be „ezüst fénnyel”.


A Kodály Központ akusztikai nagyszerűségét ezúttal e „madárzenével” záruló lírai részletszépségekben gazdag tétel és a zárótétel fortefortissimóig ívelő hatalmas fokozásának a legtökéletesebb össz-(és közönség vissz-)hangban hallható magával ragadó előadása bizonyította. A tempó ugyan lehetett volna egy kicsit gyorsabb, így viszont még grandiózusabban hallhattuk vissza régmúlt korok itáliai harci dicsőségét is visszhangzó „Fenyők a Via Appián” tétel szinte az extázisig fokozódó életerőt sugárzó pátoszát, melyben a mélyvonósok monoton menetelése felett kibontakozó angolkürtszóló /Varga Anikó/ vezetett el a trombiták, kürtök, harsonák és tuba alkotta rézfúvóskar és az ütősök által gigantikus méretűvé növelt csúcspontig. Remek ötlet volt felhelyezni egy második rézfúvóskórust a pódium fölötti karzatra a korábban a másik oldali karzatról szólót fújó trombitás, Solymosi Péter vezetésével – jellemző egyébként, hogy a műben 6 trombita szerepel! – mert ez még inkább növelte az alapvetően túlzásoktól mentesen, ízlésesen építkező fokozással muzsikáló Pannon Filharmonikusok nyújtotta hangzásélményt, mely az évad egyik legkiemelkedőbb hangversenyét koronázta meg állandó karmesterük, „Maestro Vass” András vezényletével.

Fotók: Bublik Róbert