Egy olasz író Pécsett: Trieszt egy kisváros, ami nem igazán fontos

− Mi minden történt azóta, hogy a vendégíró volt Európa Kulturális Fővárosában?
− Mivel az irodalom mellett a történelem és a természet érdekel a legjobban, utóbbi könyveimben ezeket ötvöztem némiképp. Megjelent egy riportkötetem a trieszti öbölben nyugvó hajóroncsokról. El lehet képzelni, hogy a római birodalom idejétől a második világháború befejeztéig hány gálya, hajó, torpedó süllyedt itt el. Mivel gyakorló búvár is vagyok, hihetetlen időutazás volt ez, hiszen megpróbáltam bekukucskálni egy-egy roncsba, ami a tengerben nyugszik. Továbbá megjelent egy regényem, A jó, ami megmarad (Il bene, che resta). Ez párhuzamos történet, amiben egy történész professzor kéziratot talál, egy fasiszta tiszt naplóját, aki a Saloi Köztársaságban tevékenykedett, majd elfogták a partizánok és megkínozták. A másik szála a mesének, hogy ugyanez a professzor beleszeret egy tanítványába, aki aztán végül megöli... Szóval részben krimi is, minden esetre a bennünk lévő rossz feltérképezése akart lenni a kötet.


− Úgy tudom, hogy egy képregényt is írt, amit magyarul megjelentetnének.
− Igen, nálunk, Olaszországban máig nagyon népszerűek a képregények. Ezért egy grafikus barátommal együtt feldolgoztuk a legismertebb olasz történetet, a Pinocchiót, ami otthon sikeres volt. Az Olasz Tanszék kiváló munkatársa, Nacarella István már fordítja is magyarra, és reménykedünk benne, hogy találunk hozzá kiadót a közeljövőben.

− Mennyire nehéz vagy könnyű ma megjelentetni egy könyvet Olaszországban?
− Sose volt könnyű, de a válság kezdete óta még bajosabb. A komoly kiadók Milánóban és Rómában működnek, de valójában három nagy kiadói és terjesztői csoport uralja a teljes piacot: a Mondadori, a Rizzoli és a Gruppo Mauro Spagnoli. Persze, mint mindenütt, Triesztben is található négy-öt kisebb kiadó, de ezek főképp helyi érdekességeket, helytörténeti munkákat jelentetnek meg. Nekem is így jelent meg annak idején az első könyvecském: a Trieszti Szabad Területről szól, ami 1945-54 között működött a nagyhatalmak elképzelése nyomán, és Trieszt csak utána lett teljes jogúlag Olaszország része.


− Épp most zajlott a Budapesti Könyvfesztivál, ahol Claudio Magris volt a díszvendég. Ő ott él Triesztben – meglátszik ez az irodalmi életen?
− Hát, csalódást kell okozzak, mert nem. Nem tudom, mi az oka. Mindenki tisztában van vele, hogy Magris trieszti, de nincs körülötte különösebb holdudvar. Szinte nagyobb híre van a jövőre 100 éves Boris Pahornak, aki egy rendkívül különös figura: bebörtönözték a fasiszták, bebörtönözték a kommunisták, és bár nagyon jó író, őt is csak néhány éve kezdték el felfedezni – az biztos, hogy például Franciaországban sokkal nagyobb kultusza van. Én jóban vagyok vele, volt két szép utazásunk, az egyik Nápolyba, a másik Piemontba. Ami megkapó benne, hogy egy igazi „iron man”, és egyben szabad szellem, becsületes, őszinte, ami csak úgy süt belőle.

− Meséljen kicsit Triesztről, milyen ma ez a város?
− Leszálló ágban van. Nincs ipara, már nincs kikötője, nincs nemzetközi piaca – ami egyet jelent azzal, hogy nincs pénz. Ezért nagy az elvándorlás, a lakosság 350 ezerről lecsökkent 250 ezerre, és persze öregszik, mert a fiatalok másutt keresnek boldogulást. Érdekes ez, mivel Triesztnek azért voltak nagy pillanatai. Valaha, az Osztrák-Magyar Monarchiának ez volt az egyetlen tengeri kikötője. Később, Mussolini úgy nyilatkozott, hogy Trieszt a kelet kapuja. Aztán a II. Világháború után Trieszt kicsit olyan volt, mint Berlin: a szabad terület sehova sem tartozott '54-ig, ugyanakkor a kommunista világgal volt határos, úgyhogy dőlt ide a pénz, már csak a katonai fontossága miatt is. De mindez megszűnt, elmúlt. Normál helyzetben, úgy látszik, sajnos, Trieszt nem sokat ér. Egy kisváros, ami nem igazán fontos...



Spirito és a fehér cápák
Pietro Spirito, a gyakorló búvár, író és újságíró két éve különös kalandban kapott szerepet: a Firenze mellett működő Mondomarino Aquarium szervezésében egy olasz biológusokból álló expedíció utazott a dél-afrikai Gansbaiba, hogy megfigyeléseket folytassanak a fehér cápáról. Adódott a lehetőség, hogy Spirito is csatlakozzon a csoporthoz, még hozzá nem csak riporterként, hanem aktív közreműködőként.
− A legfantasztikusabb az volt, amikor egy vasketrecben aláeresztettek a tengerbe, és én filmeztem egy kis, vízálló kamerával a cápákat. Volt ugyanis belőlük jó néhány. Mivel ez egy visszatérő expedíció, kimutatásokat vezetnek, ez alkalommal 50 új cápát regisztráltunk. Szóval, azt elmondhatom, hogy belenézni egy cápa szemébe, az azért új dimenziókat adott az élethez. Iszonyatos erővel csapnak le a ketrecre, bizony, kellett némi lélekjelenlét...
A kalandról szóló riportkönyve, az Út a tengeri nagyvadak birodalmába a közeli napokban jelenik meg olaszul.