Mikor találkozott először a stand uppal mint műfajjal?
Erre nem emlékszem pontosan. Szerintem előbb láttam Victor Borge dán-amerikai zongoristát, szórakoztató művészt az interneten, mint hogy a stand up kifejezést ismertem volna, noha amit ő csinált, szintén ide sorolható. Borge persze zongorázott is közben, néha énekeltek, kicsit olyan volt, mint Hofi Géza, csak a klasszikus zene terén. Aztán Eddie Izzardot hallgattam-néztem még sokat.
Mikor lett hozzá kedve, hogy belevágjon valami hasonlóba?
Amikor a Bartók Rádió hallgatói elkezdtek froclizni, és az észrevételeik közül néhány annyira jópofa és vicces volt, hogy elhatároztam, csokorba gyűjtöm őket. Amikor koncerteken konferáltam, ezekből egyet-egyet belecsempésztem a mondandómba, és azt láttam, veszi a közönség. Az is érzékeltem, bizonyos értelemben jót tesz egy koncertnek, ha egy kicsit fel tudnak lazulni az emberek. Úgyhogy ráharaptam a dologra, és az első efféle stand up-szerű műsorvezetéssel a Kaposfeszten rukkoltam elő, majd egy idő után nem is vállaltam olyan konferálást, ahol a megrendelő előre megírt szövegét kellett volna előadjam, hanem a magam kialakította formában csináltam inkább.
A stand upról általában valamiféle kabarészám jut eszünkbe, amikor egy vicceskedő ember akar bennünket megnevettetni. A „kultúr-stand up” esetében ez mennyire kötelező, kell-e minden áron viccesnek lennie?
Ennek is megvan a maga fejlődéstörténete. Amikor kitaláltam, hogy a hallgatói üzenetekből és egyéb, saját történetekből összeállítok egy 70 perces műsort, kifejezetten stand upot akartam létrehozni, amivel megnevettetem a közönséget anélkül, hogy az anyagcsere és fajfenntartás témakörét belekeverném. Ez így jó is volt, működött, de aztán egy kritikus megjegyezte, hogy mindez szép és remek, de mi jöhet ez után? És ebben igaza volt. Közben megkerestek a Dumaszínháztól Litkai Gergelyék, és szerződést ajánlottak.
Ez azért hízelgő volt?
Bevallom, nem nagyon tudtam kik ők, nem néztem őket addig. De minden esetre szerették volna, ha náluk lépnék fel, viszont akkor dolgozni kell. Írni, írni a következő műsort, meg jönnek a havi fellépések, és mindaz, ami még ezzel a pályával jár. Megmondom őszintén, kicsit megijedtem. Mert igazából csak azt szerettem volna kipróbálni, hogy megy-e ez nekem – és hát ment, de nem tudok parancsszóra, penzum-szerűen írni további „fejezeteket”. Úgyhogy ezt a fajta stand upot abba is hagytam, ám ennek a mintájára elkezdtem zenetörténeti-ismeretterjesztő előadásokat összeállítani. Olyan témákban, amik egyrészt közérthetőek, kicsit tán bulvárosak is, mint a Nagy zenészek – nagy szerelmek, Mozart bikiniben. A műsornak természetesen része a humor, de nem az elsődleges. Ezzel felszabadítottam magamat az állandó nyomás alól, hogy nekem mindig viccesnek kell lennem, ráadásul olyan témákkal foglalkozom, amiket amúgy is szeretek. A Bartók Rádióbéli munkámban amúgy is megszoktam, hogy a zenékkel kapcsolatos történeteket közérthető formában adjam elő. Így alakult ki az említett „kultúr stand up”, ahol nem kell állandóan sírni a nevetéstől. David Attenborough-stílusú műsor a zene területén. Szeretek improvizálni, úgyhogy sokszor jut eszembe egy újabb sztori, tudok reagálni a közönségre, és inkább ez a humorforrás, mint hogy ott lenne a forgatókönyvben, hogy „itt most az a vicc jön, hogy…”
Kívülről mondja a szöveget?
Nem tanulom meg. Ebben az általam kialakított műfajban az is jó, hogy nem verik meg az embert, ha belenéz a jegyzetiben – ez az igazi stand upnál elképzelhetetlen lenne. Egy előadásról van szó, amiben idézetek, levelezések, korabeli dialógusok szerepelnek, amiket felolvasok az előttem lévő számítógépről. A saját szövegem voltaképp nincs is megírva, szerencsére megy „magától” is. Valahol ez ősi vágyam volt, valami ilyesmit képzelnék el mondjuk egy gimnáziumi óraként. Szóval, ez nagyon nem is más.
